„Nyolcvanas” vagy? Az elveszett nemzedék tagja?

A Facebook közösségi portálon található egy csoport, „Akik nézték a Walt Disneyt, amikor meghalt Antall József” névvel. Azt gondolom, a nyolcvanasok felnövekedését körülvevő légkör két legjelentősebb szimbóluma jelenik meg. Az egyik Walt Disney és a Kacsamesék: nyitás a nyugat felé, a választás szabadsága, a kulturális fogyasztási cikkek megsokszorozódása már gyermekkorban, még inkább az identitás kialakítása szempontjából meghatározó serdülő években.

A másik Antall József, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. A rendszerváltás sok szempontból hozott újat, nem csak a nyolcvanasoknak. Eltűnt az az ideológia, amely bár az egyén választási lehetőségeit jelentősen korlátozta, mégis keretként, határként szolgált. A szocializmusban az emberek életének egyik fő kérdése volt a rendszerhez való viszony. Tehát egyfelől fontos volt. Másfelől pedig jól definiálható. Erre a viszonyra alapultak a közösségi lét meghatározó szerveződései is (KISZ, szakszervezetek vagy a „kívülállók” esetében a szamizdat mozgalom).

A rendszerváltást követően a nyolcvanasok olyan térbe kerültek, amelyben nemcsak a referenciapont szűnt meg, de még a problémákat meghatározó paradigma is. Erre a generációra jellemző először valamiféle határok nélküliség. Ezzel párhuzamosan nyílt lehetőségük egy addig soha nem látott kínálatból választani mind az értékrendek, mind a kulturális ízlés terén. Mindehhez nem rendelkeznek olyan mintákkal, amelyek e változásokra felkészítik őket. Vagyis az értékek relativizálódása és piacának kibővülése, valamint a közösségszerveződés addig domináns formái felszámolódásának időszakában vannak magukra, egymásra utalva.

Bumeránggyerekek

Tarr Ferenc a nyolcvanas évek szülöttje. Útban van harmadik diplomája felé, viszont állása nincs. Az a tapasztalata, hogy nem ő járt így egyedül, ezért hozta létre társaival, Alpár Balázzsal és Langmár Péterrel a Kontra Műhelyt, azt a civil szerveződést, ami fiatal művészek és tudósok együttműködését igyekszik serkenteni. Mostani projektjük terméke egy esszékötet, amelyben a 80-as évek szülöttei kutatják saját generációjuk jelenségeit.

A 20 és 30 közöttiek, főként az értelmiségiek között hemzsegnek az olyanok, akik bizonyos értelemben már felnőttek, mégsem sikerült teljesen önállósodniuk. A posztadoleszcencia a tanulmányok kitolódásával együtt jár. A diák nem képes megfelelni a munkaerőpiac követelményeinek, ezért aztán tovább tanul, amivel azonban még inkább kitolja a gyakornoki munka elkezdését, s így a pályakezdést is. Másrészt a mai fiatalok morális és pszichoszexuális értelemben sokkal hamarabb érnek, mint ahogy anyagilag meg tudják teremteni önállóságukat, vagy egymaguk háztartást képessé válnak vezetni. 1993-ban a végzősök közüli diplomázók aránya 98 százalék volt, ez 2008-ban már csak 54 százalék. Gyakori, hogy a fiatal elköltözik otthonról, ám mivel keresete alkalmi munkából származik, hamarosan kénytelen hazaköltözni (őket nevezzük bumeránggyereknek). Kocsis Andrea nyolcvanasokkal végzett kutatásából kiderül, hogy míg a kutatási kérdéseire válaszolók 90 százaléka szexuálisan érett és 76 százaléknak önálló politikai véleménye van, addig anyagi értelemben csupán 50 százalékuk független és csak 33 százalékuk vezet önálló háztartást.

A szomszéd kertje

A diákévek kitolását sokszor az érintettek idézik elő, aminek egyik formája az Erasmus-ösztöndíj. Az Erasmus út nagy előnye, hogy belátható időtávra szól, nem jelent komoly külföldi elköteleződést, ugyanakkor az életrajzban megjeleníthető külföldi tapasztalatként. Mivel azonban a hazai felsőoktatási intézmények közül jó néhányban a külföldön végzett tárgyak nem, vagy csak nehezen elfogadhatóak, az ilyen külföldi út nem ritkán a hazai tanulmányok kitolódásával jár. Vagyis az Erasmus-diákok jó része éppen a külföldi tapasztalat megszerzésével halasztja el pályakezdését.

A külföldi utazás ilyen formája népszerű, ugyanakkor a magyar fiatalok elenyésző része jelentkezik eleve külföldi egyetemekre. Mindez már csak azért is furcsa, mert a magyar munkaerőpiac sajátossága, hogy a hazai felsőoktatásban szerzett diploma (és tudás) szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres elhelyezkedésnek, mert a munkaadók többsége a pályakezdő fiataloktól is több éves tapasztalatot vár.

Ilyen körülmények között logikus volna a magyar intézmények helyett tartósan a külföldet választani – főleg mert a fiatalok többsége külföldön szeretne munkát vállalni. A külföldi munka népszerűségének elsősorban anyagi oka van – derül ki Laposa Richárd és Schneider Géza kutatásából. Mivel azonban a hazai képzés az itthoni, alacsonyabb munkabéreket kínáló piac számára is elégtelen indulótőke, a külföldi munkahelyek közül még kevésbé elérhetők azok, amelyek a (leendő) végzettség profiljába vágó szakmai tapasztalatot adnak.

Szinglik és elváltak, kapcsolati krízisek

Már a szocializmusban lezajlott az a folyamat, amely a válást legitimálta. Ennek következménye, hogy a nyolcvanasok számára szignifikánsan kevesebb tradicionális családi minta áll rendelkezésre – írja a nyolcvanasok párkapcsolati problémáiról esszéjében Stalzer Tamara. A család az elsődleges szocializáció terepe, az emberi közösségekbe való beilleszkedés elsajátítása pedig sokszor nem tudatos folyamat. Egyik módja a mintakövetés, márpedig pont a családi minták átalakulásával a hagyományos szerepek rendelkezésre állása sérül. A nyolcvanas gyerekek jóval nagyobb számban nőttek fel a hagyományostól eltérő családi körülmények között, ami már önmagában hatással lehet saját párkapcsolataikra.

Ám az 1980 és ’90 között születetteket nem csak ez a hatás éri, hanem a szexualitással és a házasságtól, valamint a tradicionális családi modelltől eltérő kapcsolati formákkal szembeni jóval nagyobb tolerancia. Az újonnan megjelenő kapcsolati minták közül elég, ha megemlítjük az azonos neműek viszonyát, a szinglikultuszt, vagy a házasság helyébe lépő élettársi kapcsolatot.

Mindezt még bonyolítja, hogy a nők gazdasági lehetőségei is kiszélesedtek, így ők bármikor képesek lehetnek egyedül gyereket vállalni. Vagyis már önmagában a házasság és a tradicionális családmodell mint párkapcsolati cél sem egyértelmű.

Ráadásul, még ha a cél bizonyos is, a megváltozott körülmények között a házassághoz vezető út rögösebb. Ennek okát a szerző az individualista kultúra hatásában látja, vagyis az énközpontú, saját fejlődésre hangsúlyt helyező, ugyanakkor mással szemben kevésbé toleráns és nagyobb elvárásokkal bíró fiatalokban.

A kevesebb és később kötött házasság – 1980-ban 80 000, 2004-ben 43 000 házasság köttetett – összefüggésben lehet a már említett posztadoleszcencia jelenségével is. Ha a családot mint gazdasági közösséget értelmezzük, akkor a tanulmányok kitolódásával és a későbbre halasztott pénzügyi önállósodással világos, hogy a családalapítás is elnapolódik.

A „nyolcvanasok” generációjának közös „kincse”, hogy úgy kell az előző generációk tapasztalatát beépíteni életükbe, hogy közben folyamatosan más elvárásoknak kellett megfelelniük. Mivel a problémák rosszul vannak definiálva, a támaszt nyújtó értékek pedig relatívak, a mai 20-30 éveseknek nehéz megállniuk a felvetődő problémák forgószelében.