Figyeljük ezeket a sorokat: „Omladozik körülöttünk minden. A jog lesiklik lassan-lassan régi alapjairól s új bázisokon helyezkedik el; az elméleti hagyományok elsorvadnak benne, s helyükbe lép a természettudomány vívmányaiból merített új ismeret.”

Mielőtt bárki azt hiszi, hogy egy mai publicisztikából idéztem, sietve fedem föl a forrást: jó 110 éve Vészi József értékelte így a távozó tizenkilencedik századot a Budapesti Napló hasábjain. A maga idejének egyik legtekintélyesebb publicistája – beszélt vagy kilenc nyelven, különben Molnár Ferenc apósa – arról is elmélkedett, hogy tehetetlenül állunk egy „rozoga hídon”, amelynek jelen a neve, s amely „két örökkévalóságot” köt össze, a mögöttünk lévő múltat az előttünk rejtőző jövővel.

Visszavonulóban

Nincs ez másként most sem, a jelenből annyi látható, hogy szinte nehéztüzérség ostromolja a magyar kormányzatot: a befektetőktől a hitelminősítőkig, nemzeti kormányzatoktól és a brüsszeli uniós apparátus vezetőitől a legkülönbözőbb pártállású médiumokig sokan lődözik bírálataikat a budapesti kormányzat felé. A túlerő nyilvánvaló, befellegzett a szabadságharcnak, amelyet oktalanul és illúziókat kergetve hirdettek meg a Duna partján.

Meg is kezdődött a visszavonulás. Mert mi másként értelmezhető az, hogy éppen a közelmúltban került a Költségvetési Tanács élére a politikai rokonszenvét soha nem titkoló Járai Zsigmond helyett egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, mindkét táborral már több csatát megvívott közgazdász Kovács Árpád személyében?! S ugyanígy fogható föl az is, hogy az elmúlt hónapok sorozatos államerősítő és centralizáló intézkedései után éppen a brüsszeli vizsgálódások közben és kivált a Nemzetközi Valutaalappal fölújított párbeszéd idején közölték, hogy a közszférából, a közigazgatás legfelsőbb régióiból összesen 6700 dolgozót bocsátanak el.

Valószínűleg maradnak még jócskán havi 800 ezret kereső tanácsadók, de most ne a magánzsebekben mélyedjünk el, hanem a magunk nagyon rozoga hídjáról nézzünk vissza: szinte hihetetlen, hogy a valóságtól való elrugaszkodásban – a kétharmados győzelem felhajtó erejét jelentősen túlbecsülve – milyen messzire jutott az Orbán-kabinet, egészen addig, ahonnan már csak visszafordulni lehetett és lehet: pontosan ezt tükrözte a kormányfő strasbourgi beszédének békülékeny hangütése és többször kinyilvánított hajlandósága az ésszerű egyezkedésre.

Válságtényezők

Ezt leszögezve sem állítható azonban, hogy a szakadék közeli mai állapot egydimenziós lenne, mert legalább három tényezőből áll össze: adott egy igen súlyos – no, azért nem biztos, hogy „történelmi” – válság az Európai Unióban és szélesebben a világgazdaságban. Adott az az örökség, amelyet az Orbán-kabinet örökölt a szocialista elődtől, s amelynek jelentős része van abban, hogy másfél éve jobbközép gyűjtőpártként a Fidesz maga mellé állította a bizonytalan szavazók százezreit, s kétharmados parlamenti többséget szerzett, de abban is, hogy a parlamentbe bemasírozott a szélsőjobb alakulata. S végül a harmadik tényező a kormányzat szemléletéből fakadó és sok mindenben hibásnak bizonyult intézkedéssorozat.

E szemléletet, úgy gondolom, két ponton lehet a legjobban megragadni: az egyik önnön lehetőségeinek túlértékelése, az a hit, hogy a kétharmad mindenre szólt és mindenhez felhatalmazást adott, például a rendszerváltozás vívmányainak leértékeléséhez, s ebből fakadóan az akkor kialakult jogállami keretek lebontásához vagy legalábbis szétzilálásához, valamint a nemzetközi környezet önhitt lekicsinyléséhez. A másik sarokpont egyfajta „skatulya-magatartás”, amely fakadhat valamiféle paragrafusszemléletből: nem kell mást tenni, csak lépésről lépésre haladni, s a fiókokban egymás után rendet rakni, új szabályokat kialakítani. Csakhogy a gazdaság nem így működik: a kölcsönös összefüggések rendszere – nem éppen gyönyörködtető kifejezéssel: interdependencia – közgazdasági axióma, minden mindennel összefügg, az ágazati adók, a végtörlesztés vagy éppen a magánnyugdíjpénztárak államosítása tehát rövid távon hozhat belpolitikai előnyöket, hosszabb távon azonban az árfolyamok elszabadulása, a befektetői kedv lanyhulása a leminősítések és az általános bizalomvesztés miatt számokban nehezen mérhető károkat okoz.

Mindezzel együtt is nehéz lenne tagadni, hogy a szocialisták hét éve alatt – Bajnaiék egy esztendeje másként mérlegelendő – a válságok heggyé magasodtak, s a kétharmados felhatalmazáshoz jutó Orbán-kormányzatnak nem nagyon volt más lehetősége, minthogy másként próbáljon politizálni, mint az elődök. S abban is van igazság, amit a miniszterelnök egyik interjújában mondott, azt fejtegetvén, nem azért választották meg, hogy azt hajtogassa, mit miért nem tud megcsinálni.

Presztízsvesztés

A baj csak az, hogy az idézett szemlélet miatt nem tettek meg olyasmit, ami valóban történelmi cselekedet lett volna – például a hazai és az európai közjogi hagyományoknak egyaránt megfelelő parlamenti felsőház megszervezése, a nagy társadalmi alrendszerek igazi reformjának azonnali megkezdése, vagy éppen a budapesti közigazgatás abszurditásainak fölszámolása –, amit viszont tettek, abban nem ismertek mértéket, sem a szimbolikus politizálásban, a törvények átszabásában, sem a gazdasági „szabadságharcban”. Persze lehet azt állítani, hogy az aprólékos részleteket tekintve mindenre van példa a mai nagyon sokszínű Európában – ez valószínűleg így is van –, meg lehet szemforgatóan csodálkozni azon, hogy az amerikai külügyminiszternek még arra is telik idejéből, hogy egy ellenzéki magánrádió budapesti elhallgatásáért aggódjék –, csakhogy a fiók- vagy paragrafusszemlélet itt is csődöt mond: az Alkotmánybíróság és a médiatörvények, a bírák nyugdíjazásának ügye, a jegybank körüli viharos viták, jó néhány személyi kinevezés mind-mind egy irányba mutatott, amit már nem nyeltek le szövetségeseink, akiknek a szemében politikailag nagyot zuhantunk.

Igaz, a magyar presztízs ilyesfajta elolvadására volt már példa történelmünkben: a kiegyezés utáni fejlődésből fakadó tekintély a múlt század első másfél évtizedének önpusztító belharcai nyomán rohamosan zsugorodni kezdett. Most is hasonló jelenségről van szó: akár tetszik, akár nem, a múlt században az ’56-os forradalom történelmi tizenkét napjának szabadságharca mellett a Németh-kormány kiegyezéses politikája, a keletnémet menekültek átengedése Ausztriába és a jogállami keretek tárgyalásos kialkudása az akkori sokarcú, de még egységes ellenzékkel hozta vissza a magyar név „régi dicsőségét”, ha föltesszük, hogy volt ilyen. S minden kurucos vitézkedés ellenére alapvetően most is kiegyezéses, kompromisszumos politikára van szükség. Ez és csakis ez felel meg az Európai Uniónak mint értékközösségnek, mint olyan páratlan történelmi alakulatnak, amelynek elmaradhatatlan lényege a kiegyezés, az érdekek sokszor idegekre menő mérlegelése persze a demokratikus jogállamok normáinak szellemében.

Retorikájával és a piacellenesség vádját gyakran kihívó intézkedéseivel a kormányfő és szűkebb köre elment a falig, és a kudarc nyilvánvaló: a gazdaság fölpörgetése nem sikerült – külső okokból, de amiatt is, mert illúziónak bizonyult, hogy az egykulcsos adó automatikusan növekedésre vezet –, a jogállami keretek átszabása, a fékek és ellensúlyok rendszerének alapos megnyirbálása pedig külpolitikailag szinte teljesen elszigetelte a kabinetet.

A kormányfői békülékenység annak beismerése, hogy csak a visszaút az alternatíva, mert a nyugati lehorgonyzás után nem lehetünk ismét kompország, helyünk, emberileg belátható ideig, a nyugati parton van: a nagyon megosztott, de mára az illúzióvesztésben és a politikai elitekből való kiábrándulásban rokon vonásokat találó magyar társadalom nagy többsége ebben föltehetően egyetért.

Visszaút a reálpolitikába

Fáradtabb, kétkedőbb, tapasztaltabb és talán bölcsebb is lesz közösségünk, írta alighanem találóan Bajnai Gordon alapítványának blogja, lényegében a 2014-es választások idejére helyezve a komoly váltás első lehetőségét. A többi prófécia a gyors kormányváltásról inkább csak pártpolitikai álmodozás. De a hatalmon maradásnak ára van és ára lesz, mint mindennek a politikában: a miniszterelnöknek egyszerre kell megnyugtatni szövetségeseinket és a piacokat, ami elképzelhetetlen markáns politikai és gazdasági hangsúlyváltások, illetve menesztések nélkül. Nem csak a gazdasági miniszternek kell előbb-utóbb mennie, hanem egy hiteles pénzügyminiszternek kellene jönnie; nem csak a törvényeket villámgyorsasággal benyújtó képviselői csapatnak kellene hátrább lépnie, hanem a centrumnak – a Navracsics, Martonyi, Varga és Pokorni nevével jelezhető mérsékelt „vonalnak” – kell(ene) előrébb rukkolnia. Az alrendszerek igazi reformja pedig ma aktuálisabb, mint valaha, s ebbe jobbára a ciklusok elején szoktak belefogni a demokratikus kormányzatok.

A legfőbb személyi konzekvencia levonását nem sietném el: az elmúlt napokban tapasztalható „hátraarc” arra utal, hogy Orbán taktikai érzékének vannak még tartalékai. S ami igazán lényeges, az maga a politika: bő 150 évvel ezelőtt Kemény Zsigmond, aki talán jobb külpolitikai elemző volt, mint amilyen regényíró, „haszonvehetetlen ideológoknak” nevezte azokat, akik nem akarják ismerni a tényeket, „nem kísérik” a nagyvilág eseményeinek logikáját, s képzelgéseiket a létező adatok, sóvárgásaikat a „lehetségek helyébe” állítják.

Rozoga hídjainkról annyi mindenképpen látszik, hogy a Kemény Zsigmond-i értelemben vett reálpolitika útjára vissza kell térnie a magyar politika centrumának, mert csődöt mondtak a „haszonvehetetlen ideológok”. Orbán politikai jövője hosszabb távon attól függ, hogy elpártol-e ez utóbbiaktól, s élére tud-e állni ennek a visszatérésnek.