Előzmény: Schiffer András, édes öregem

Kedves Gazsi!

Elöljáróban egyetlen körülményt szeretnék tisztázni. Nem Vona Gábort hívtam ki vitára, hanem valamennyi parlamenti és mérhető támogatottsággal rendelkező (nem utolsósorban: valamennyi körzetben jelöltet indító) párt listavezetőjét. Ellenzéki kollégáim érthető módon most a miniszterelnökre mutogatnak: amíg Orbán Viktor bujkál, nincs értelme a vitának, hiszen az egymással is versengő ellenzéki pártoknak – a dolgok logikájánál fogva – elsősorban mégiscsak a kormánypártot kéne legyőzniük. Tekintettel azonban arra, hogy eddig sem ugrottam el, és a jövőben sem ugranék el a jobbikosokkal folytatott vita lehetőségétől, ezért a veled való vitát sem szeretném formális érvekkel megúszni.

Gazsi! Te magabiztosan állítod, hogy taktikai megfontolásokból szólítottam meg a Jobbik listavezetőjét, majd azzal vádolsz, hogy apró előnyökért cserébe a becsületemet teszem kockára. Lehet, hogy Te nálam is jobban érted, taktikailag mi értelme az én húzásomnak, de ki kell, ábrándítsalak: „húzásomnak” kizárólag morális, elvi okai vannak. A hajdani tanárom iránti tisztelet jegyében megelégedhetnék azzal, hogy szerényen visszautasítsam azt a hangnemet, amit megütsz. Én például elfogadom, hogy álláspontod mögött komoly morális megfontolások húzódnak, csak nem értek veled egyet. Te nem is feltételezed, hogy létezhet morális érv olyan álláspont mögött, amelyet nem osztasz. S innentől kezdve az általad használt hangütés korántsem kettőnk ügye, hanem éppenséggel – sok egyéb mellett – előidézője az általad is méltán korholt honi közállapotoknak.

A rendszerváltás éveiben rögtön megjelent az a stílus a magyar közéletben, amely a szakértelem és a tolerancia jegyében élből megtagadta vitahelyzetekben a kölcsönös tisztelet elvét. Ez a hangnem iktatta ki például a munkás-önigazgatás követelését a közbeszéd főáramából (jóllehet a későbbi kormánypárt MSZP ’90-es kulcstémái között szerepelt), ez a hangnem tolta ki a politikai kirakatból másfél millió munkanélkülivé vált honfitársunk reménytelenségét, tette elmondhatatlanná a honi rablóprivatizáció bűneit. S igen, ez a mindentudó hangnem harsant fel és bolondozott, meg kommunistázott le Téged és Szalai Erzsit, valahányszor a globális kapitalizmus, illetve a magyar újkapitalizmus kritikáját fogalmaztátok meg az elmúlt két évtizedben.

Az a helyzet, hogy a Jobbik azt a „játékteret” játszotta be, amelyet szerencsésebb országokban a radikális baloldal foglal el manapság. Ezen a „játéktéren” milliószám vannak polgártársaink, akik dühösek, elkeseredettek, mert azt látják, hogy az állami vagyon széthordása egyszerre vezetett a régi hatalmasok megtollasodásához és az ő elnyomorodásukhoz. Dühösek, mert a „versenyképesség növelése” jegyében megszűnt a cukorgyár, a cipőgyár, és helyettük maradt a nagy semmi. Dühösek, mert a vállalati sportpálya helyére üzletközpont épült. Dühösek, mert az a párt, amelyik mellett még 2006-ban is agitáltál, felszámolta a szülőfalujukba vezető utolsó vasútvonalat. Dühösek, mert a halálra ítélt szülőfaluba beköltözött a félelem. Dühösek, mert a bank elviszi a fedelet a fejük fölül. Dühösek, mert egyetlen pedagógusfizetésből nem tudják egyetemre küldeni a gyereket. Dühösek, mert az általad is megénekelt globális kizsákmányolást úgy élik meg, hogy a magyar miniszterelnök szaúdi befektetőknek házal az olcsó és kiszolgáltatott magyar munkaerővel, miközben a szakképzett gyerekek és unokák csapatostul mennek ki segédmunkára a művelt Nyugat nagyvárosaiba. Dühösek, mert a mindentudó elit két évtizeden át egyszerűen nem ismerte el problémának az ő problémáikat. Dühösek, mert a mindentudó elit negyedszázadon át előbb az antikommunista, később az antifasiszta retorikával bunkózta le azt, aki igazságtalanságról, kizsákmányolásról, esetleg az ország függőségéről írni merészelt. S igen, az üresen hagyott területre bejött a Jobbik. A Jobbikkal szemben nem működött a lekommunistázós, lecsurkistázós rutin. Nem írtak hosszú publicisztikákat, hanem bementek a kocsmákba, és elkezdtek arról beszélni, ami fáj, s amire a politikai-értelmiségi elit süket. Elkezdtek beszélni a rendszerproblémákról egy rettenetesen leegyszerűsített, elfogadhatatlan, gyűlöletkeltő, bűnbakképző nyelven.

Az elmúlt négy évben a parlament plenáris ülésein talán én emeltem fel a hangomat legtöbbször, valahányszor a Jobbik-frakcióból felhangzott a „cigánybűnözés”, a „szolid” zsidózás, buzizás. Igaz, egyetlenegyszer sem náciztam, fasisztáztam. Megpróbáltam nyugodt hangnemben elmagyarázni, akár több tucatszor is, hogy álláspontom szerint, miért alázza meg óhatatlanul is a „cigánybűnözés” kifejezés használata valamennyi roma honfitársunkat, miért óriási a felelőssége annak, aki a parlamenti színpadról korbácsol fel indulatokat. Tettem, és teszem mindezt azért, mert a jelenleg negyvenvalahány jobbikos képviselő (akiknek többségét nem tartom nácinak, fasisztának, az ostoba, olykor aljas megnyilvánulásokat, igen, de ez egy külön politikai filozófiai vita lenne a XXI. század ideológiáiról) mögött ott van nyolcszázezer dühös ember. Nyolcszázezer dühös ember, akinek döntő többségét nem a rasszizmus hajtotta a Jobbik karjaiba, hanem a rendszer húsz éven át szőnyeg alá sepert, tabusított válságjelenségei. S igen, a leketyegő ciklusban a rendszerkritikus LMP több kérdésben egy gyékényre került a Jobbikkal. Az egyik ilyen emblematikus ügy: a rendezetlen aktanyilvánosság. Gazsi, ez nem a mi szégyenünk, hanem a Tiétek!

A mi szégyenünk az lenne, ha a nyolcszázezer dühös embernek meg sem próbálnánk elmagyarázni, hogy a Jobbik nem megoldás. Ezt pedig csak nyílt, érvelő vitában lehet megtenni, s ha erre nem vagyunk képesek, akkor – Téged idézve – megette a fene az egészet.

Üdv:

Schiffer András