– És hogy fogják hívni az országot, ha kiválnak a skótok? – kérdezem barátaimat a meleg őszi napsütésben a fish and chips fölött.

– Fogalmunk sincs.

Pedig ez még az egyszerűbb kérdések közé tartozik. Lehet rajta zavartan heherészni, miszerint a szintén szétesett Former Yugoslavia (FY) mintájára a Former UK, vagyis FUK lesz az ország neve. Egy londoni dizájnstúdió már azon is elkezdett dolgozni, hogy a világ egyik legismertebb márkája, az 1707 óta létező brit zászló, a Union Jack mivé lesz, ha kiveszik belőle a kék-fehér skót Szent András-keresztet.

De valójában egy nap alatt a jeges rémület uralkodott el a briteken, határon innen és túl. A sokk miatt még talán megfordulhat az arány, de tíz nappal a skót népszavazás előtt, egy békés vasárnap reggel az Egyesült Királyság polgárai arra ébredtek, hogy országuk meg fog szűnni.

Az 1536-tól 1801-ig formálódó unió, a liberális (ejtsd: alkotmányos) demokrácia mintájának számító ország hirtelen a legnagyobb káosz közepén találja magát. Ráadásul másnap bejelentik, hogy Katalin megint reggeli rosszulléttel küzd.

Európa leggyorsabban növekvő társadalma, a jelenleg 64 milliós Britannia számára – amely különleges keveréke az évszázados tradíciónak és a folyamatos kreatív megújulásnak – a következmények vérfagyasztóak lehetnek. Mint ahogy a politikai és gazdasági hatások is felmérhetetlenek a máris “maradék Egyesült Királyságként” emlegetett államra.

A tanácstalanságot csak fokozza, ha az ember elgondolkodik azon: vajon miért is robbantgattak évtizedeken át az IRA katonái és politikai képviselői, amikor mindezt egy csöndes őszi hajnalon egy népszavazással is el lehet érni? Úgy, hogy 10 nappal a döntés előtt ébrednek fel az ország vezetői, hogy ég a ház?

A következő választások esélyese, a Munkáspárt óvakodott a megnyilvánulástól, a konzervatív kormány pénzügyminisztere viszont hirtelen a skót pénzügyi és adózási jogosítványok erősítéséről kezdett beszélni, egyúttal kissé fenyegetően megüzente: felejtsék el a fontot, ha kiválnak, amit a skót szakadárok vezetője egy utolsó, kétségbeesett kísérletnek nevezett az unió megmentésére, teljes joggal. Cameron meg se tudott szólalni – szerencsére. Eddig csak rontott a helyzeten a helyiek szerint.

Múlt hétfőre azonban a rémület egységbe rántotta a Westminstert: még a héten közös csomagot jelentenek be, amely az unióban maradás esetén nagyobb pénzügyi függetlenséget garantálna Skóciának, szerdán pedig csapot-papot, vagyis a hagyományos szerda miniszterelnöki interpellációt hátrahagyva a parlamentben, együtt utaztak Skóciába. Ezt még a legelszántabb unionisták is kétségbeesett, szánalmas kapkodásnak látják. Amikor pedig Gordon Brownt is reaktiválták, akkor már látni lehetett: Falus Ferenc-i bénázás folyik az unionista kampányban.

Nem csoda, hogy az országot sokkolja a szavazati arány megfordulása: szeptember 7-én reggelre fordult először 51-49-re az igenek és nemek aránya, miután több mint 20 százalékos különbség volt még csak pár hete is a két tábor között.

*

Magyarországról augusztus elején ideérkezve az volt a legfeltűnőbb, hogy a közéleti vitákról módszeresen leszoktatott állam polgáraként a legegyszerűbb, utcán megszólított járókelőtől is valódi, megfontolásra érdemes érveket hallok, értelmes, érdemi, valós és jogos okok sorakoznak mindkét oldalon, és a média pedig különösen kitesz magáért. Itt nem csak a közmédia teszi a dolgát, de a BBC kétségtelenül kiemelkedik a mezőnyből: elfogulatlanul, mégis érezhető súllyal és felelősséggel, illő érzelmi mélységgel és szellemi igényességgel számol be mindkét oldal érveiről.

A többhetes Edinburgh-i Fesztivállal indult be igazán a kampány, mert idén a skót népszavazás témája körül forgott a fesztivál, és a minden este – mert a kultúra itt nem valamiféle népszórakoztatás vagy az elit luxusa, hanem az élet része – az onnan jelentkező műsorok legfőbb témája volt a referendum. Vicces vagy érzelmes, őrült vagy megrendítő vallomások, érvek és érzelmi hatáskeresés, zenés és prózai, tánc és paródia műfajban előadott egyéni álláspontok kavalkádja: mindenki közzéteszi a véleményét, nem csak a kulturáltan vitatkozó meghívottak az esti talkshow-k során. Komoly értelmiségiek érvelnek az igen mellett, és a népi-urbánus kategorizáláshoz szokott magyar nem talál fogódzót: bár az észak hagyományosan balosabb, mégsem egyszerűen a primitív nacionalizmus küzd a felvilágosult kozmopolitákkal vagy a suttyó munkásosztály az életidegen arisztokráciával. Nincs ilyen egyszerű magyarázat, csak a feszült figyelem, a másik érveinek megértése és a teljes tanácstalanság.

A font azonnali megingására a világ egyik pénzügyi központja, a londoni City is felrezzent. Az aránytalanul hatalmasra nőtt pénzügyi szektor – ami a brit GDP tizennégyszeresét jelenti – már jelenleg is súlyos, elhúzódó, strukturális válsággal küzd. A 2008-as válság valódi okait nem kezelték, és eközben egy újabb ingatlanbuborék nő, évi átlagos 10%-os növekedéssel, ami itt Bristolban 18, Londonban 23 (!). Egyes szakértők szerint szinte mindegy, hogy az euróválság, vagy a skót népszavazás, vagy a buborék kipukkanása lesz a végső ok: a gazdaság összeomlás előtt áll. A lakhatási krízist minden szerény jövedelmű család a bőrén érzi, míg a gazdaság nem pénzügyi részét alacsony termelékenység és eladósodottság fojtogatja. Államkötvény-kibocsátással próbálják stabilizálni a helyzetet, de a Bank of England pénzügyi stabilitásért felelős alelnöke szerint ezek jelenleg a legnagyobb fenyegetést jelentik a globális pénzügyi stabilitásra: a legkisebb bizonytalanság is boríthatja a hozamokat. A legkisebb bizonytalanságokat pedig felsorolni is alig lehet: az brit unió szétesése csak egy a sok közül, de az ukrán válság, vagy akár az amerikai gazdaság további javulása és vonzóvá válása a befektetők számára vagy egy nagyobb kínai befektetői lépés is végzetes lehet.

Ezzel szemben ott áll az eddigi tapasztalat: a rendszer túl nagy és komplex ahhoz, hogy összeomoljon.

A skótok az északi tengeri olajbevételekből és a gazdaság szerényebben, de működő részéből képesek lesznek finanszírozni az új államot. De a brit köztisztviselői állások – amelyeket tömegesen telepítettek északra, hogy munkahelyet teremtsenek – egyszerre fognak eltűnni, ami súlyos csapás lesz. A befektetők számára pedig minden változás ijesztő, tehát félő, hogy skóciai részesedéseiktől szabadulnának, ahogy ez már el is indult. Mások szerint ezzel csak riogatnak a nagy angol bankok, hiszen a beteg City pénzügyi spekulánsai épp, hogy lehetőséget is láthatnak egy új piacban.

Az valóban üdítő, hogy az utca embere a folyamatos és érdemi vitáknak köszönhetően mindkét oldalon képes meggyőző érveket hozni. De a kampány véghajrájában előkerülnek a legcinikusabbak is. A legjellemzőbb attitűd talán a “nekünkmohácskell”. Ami számunkra persze ismerős érzés, édestestvérével az “annáljobbminélrosszabb”-bal együtt, de annál meglepőbb, hogy egy átlag brit számára is a kiábrándító és kiüresedett politikára az az érthető reakció: legalább majd ez a sokk felrázza a Westminstert, a londoni bennfentesek és a pénz által dominált politikai életet, és végre nem csak megbuktatja a kínos Cameront, hanem valamiféle konszenzust is teremthet a nemzeti minimumról. A végén még az is megtörténhet, hogy alkotmányt írnak, bár ezzel az elmúlt 4 évben szerzett tapasztalataim fényében a helyükben én nem sietnék.

A legdurvább netes kommentek – ne feledjük el, ezek itt jól nevelt britek – úgy fogalmaznak: már csak azért a látványért is megéri az elszakadás, amit az igen győzelme láttán fognak produkálni az urak, ahogy összeszarják magukat a meglepetéstől és rémülettől.

Ideiglenesen itt állomásozó külföldinek azért nem olyan vicces a látvány. Egy politikakutató számára, aki egy olyan országból érkezett, ahol épp nagy lendülettel építik az illiberális államot, egészen kivételes alkalom, hogy testközelből megvizsgálja: hogyan működik a demokrácia, amikor tényleg a nép dönt, és adott esetben ez azt is jelentheti, hogy a szemünk láttára fog összeomlani a brit államalakulat.

*

1995-ben Montrealban izgultam végig az utolsó kísérletet Québec elszakadására Kanadától, ahol az elszakadáspártiak hirtelen előretörését a felmérésekben szintén egy javaslatcsomag igyekezett a kormány ellensúlyozni az utolsó pillanatban. Soha nem felejtem el frankofón barátaim, kollégáim, meglett negyvenes családapák sírását, amikor a piros és kék vonalak megálltak a képernyőn, és végül kevesebb, mint fél százalékkal maradt egyben az ország. Megkapta azóta ezeket a jogosítványokat Québec? Természetesen nem.

Valószínűnek látszik, hogy az fog dönteni: a labour többségű skót népnek eléggé teli van-e mindene a londoni puhány labourból és a rosszul kormányzó konzervatívokból. Ha igen, az Angliára nézve azért is katasztrófa, mondják a barátaim, mert “a nyakunkon maradnak a toryk”. Vagyis a középre húzó puha labour nem fogja tudni egyhamar leváltani a konzervatív-libdem koalíciót. Nem véletlen, hogy a zöldek máris bejelentkeztek az igazi baloldal szerepére.

A másik döntő tényező pedig a nők. Nem azért, mert ingatagok, ahogy a már megszokott szexizmussal egy magyar cikk jellemezte őket, hanem azért meg kockázatkerülőbbek, magyarul megfontoltabbak. Ők még megfordíthatják az utolsó pillanatban, megijedve a következményektől. Bízzunk bennük.

(A szerző jelenleg a University of Bristol PhD-hallgatója)