Az ész és a szív harca: elszakadnak-e Londontól a skótok?

Üzenetértékű, taktikai megfontolásból pedig briliáns ötlet a Skócia jövőjét meghatározó népszavazás időzítése. Az Egyesült Királyságból történő kiszakadási törekvések élére állt Alex Salmond első miniszter kezdeményezésére a sorsdöntő voksolásra épp 700 évvel az után kerül sor, hogy a skót királyság kivívta függetlenségét. A félelmet nem ismerő, bátorságával, hitével katonáinak példát mutató Robert Bruce skót király vezette csapatok 1314. június 23–24-én a bannockburni csatában II. Edward angol király hadseregének túlerejével szemben reményvesztettnek tűntek, ám ádáz küzdelemben győzedelmeskedtek, és visszaállították az önálló államiságot, amit az I. Edwardnak 1304-ben behódolt skót nagyurak adtak fel.

A bannockburni ütközethez hasonló esélytelenséggel indult neki a mostani referendumnak Salmond, aki azóta, hogy pártjával, a nacionalista Skót Nemzeti Párttal (SNP) 2007-ben először megnyerte a helyi parlamenti választást, nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy Skócia kilépjen a több évszázados csatározás után 1707-ben Angliával létrehozott, az akkorra már annektált Walest is magába foglaló unióból. A közvélemény-kutatások a szeptember 18-ai referendum előtt sokáig az uniópártiak előnyét mutatták, ám a napokban fordulni látszott a kocka. A függetlenséget akarók előretörése nemcsak az angol fontot viselte meg, hanem a londoni kormányt is arra sarkallta, hogy nagyobb politikai és költségvetési önállóságot helyezzen kilátásba Skóciának, ha a maradás mellett dönt.

Fényképezkedő turisták Anglia és Skócia határánál. Nincs kőbe vésve az unió?

AFP / Andy Buchanan

Nagy talány, hogy a szavazócédulán szereplő kérdésre – „Legyen-e független ország Skócia?” – az urnák magányában a 4,1 millió, szavazásra jogosult polgár a választ a szívére vagy az eszére hallgatva adja-e meg. Merthogy az önálló Skócia létrejöttéről az edinburghi kormány által készített fehér könyv kevés fogódzót ad, az szakértők szerint szinte semmi több, mint alaptalan ígéretek halmaza, a 670 oldal lényegében másról sem szól, csak a függetlenség előnyeiről. A hamisítatlan skót, jó kedélyű, igazi társasági ember Salmond a kampányában azzal próbálja megnyerni a szavazókat, hogy az északi-tengeri olajkincs Skóciára eső részéből skandináv típusú jóléti államot teremt. Miután pedig Edinburgh maga döntene gazdaságpolitikájáról, nem kell elfogadnia a konzervatív–liberális demokrata londoni koalíciós kormány egészségügyet, szociális juttatásokat érintő megszorításait, és még a nyugdíjak is emelkednének.

Mi lesz a fonttal?

Salmond kitart amellett – ami a választókat talán a leginkább aggasztja –, hogy az önálló Skócia megtartja a fontot, mert valutaunióra lép majd Londonnal, bár ennek lehetőségét a brit kormány elveti. Salmond erre azt mondja, Londonnak nincs eszköze arra, hogy megtiltsa az önálló Skóciának a font használatát, és csak blöfföl, amikor ezzel a fenyegetéssel próbálja elbizonytalanítani a szavazókat. Ahogy az sem érdekli az 59 éves skót politikust, hogy számos szakértő szerint Edinburgh alaposan felülbecsüli a Skócia partjaihoz közeli északi-tengeri olajkincsből származó bevételeket. Nem számol azzal, hogy csökkenőben vannak a készletek, s figyelmen kívül hagyja a világpiaci olajárak ingadozását is. Salmond legújabban a valutaunióhoz köti az ország adósságának elosztását, mondván: egy pennyt sem hajlandó vállalni belőle, ha London nem enged fontügyben. Az adósság nem kis terhet róna Skóciára, hiszen a lakossági arányok alapján 8,2 százalék, 126 milliárd font jutna rá, ami a GDP-jének 72 százalékára rúgna, és évente 5,5 milliárd fontos kamatfizetési kötelezettséggel járna. Salmond azonban ezt is az olajbevétellel ellensúlyozná, amiből szerinte még a norvéghoz hasonló állami alapra is jutna.

Nehéz kiigazodni a Yes (Igen) kampányt folytató nacionalisták – lényegében az SNP és a helyi civil szervezetek –, illetve a velük szemben álló, a „Better Together” (Jobb együtt) szlogen mögé felsorakozó uniópártiak, a skót függetlenség kérdésében egy követ fújó három vezető brit párt, a konzervatívok, a liberális demokraták és az ellenzéki munkáspártiak, valamint skót „leánypártjaik” érvelése között. A kampányukban a skót nemzeti színeket, a kék alapon fehér X-et szinte márkajelzésként megjelenítő függetlenségpártiak azt állítják, minden skót ezer fonttal lenne gazdagabb, ha ledobná magáról az angol igát. Az unionisták viszont azzal próbálják maradásra bírni a skótokat, hogy azzal kecsegtetnek, 1400 fonttal többre számíthatnak fejenként, ha nem szakítanak Londonnal.

Alex Ferguson vs. Sean Connery

A „nem” kampányhoz a popkultúra ikonjai, Paul McCartney, Mick Jagger, David Bowie, valamint Alex Ferguson, a Manchester United futballklub legendás edzője is csatlakozott, aki azzal érvelt, hogy 800 ezer skóthoz hasonlóan ő is az Egyesült Királyság másik részén él és dolgozik, ami számára nem külföld. Bár Ferguson skót, nem szavazhat a referendumon, mert a választási törvények szerint csak a skóciai lakosok voksolhatnak – ők viszont akkor is, ha angolok vagy éppen lengyelek, akiknek az EU szabályai garantálják ezt a jogot. Szavazhat a Harry Potter regények írója, J. K. Rowling, aki angol, de régóta Edinburghban él, és nemcsak kiállt az unió fenntartása mellett, de egymillió fonttal támogatta is a kampányt, amiért válogatott szidalmakat kapott a vehemens függetlenségpártiaktól.

Nem vehet részt a népszavazáson az „igen” tábor legismertebb személyisége, a filmsztár Sean Connery – akinek testét állítólag nem publikus helyen „Scotland Forever” tetoválás díszíti –, mert a Bahamákon van a lakhelye, de azt ígéri, siker esetén hazaköltözik. Az önálló Skóciától egalitárius társadalom létrejöttét reméli Annie Lennox énekesnő, akinek az Eurythmics duó szólistájaként előadott Sweet Dreams című slágere sűrűn felcsendül a függetlenségpárti nagygyűléseken. Skócia elszakadása mellett állt ki Angus MacFadyen is, aki Mel Gibson 1995-ös Rettenthetetlen című filmjében – amely a nemzeti hős William Wallace vászonra álmodásával felszította a skót nacionalizmust – Robert Bruce skót királyt alakította. Óvatosabban fogalmazott a Londonban élő Andy Murray teniszező, aki azt mondta, szívesen képviselné a független Skóciát, ám azt rossz néven vette, amikor tavalyi wimbledoni történelmi győzelmekor Salmond a királyi páholyban felmutatta a skót lobogót.

Skót dudás szoknyában. Ő csak fújja a dalt

AFP / Andy Buchanan

Az unionisták indokként felhozzák, hogy London támogatására azért is szükség van, mert a skót lakosság gyorsabban öregszik, mint az angol, és a termelékenység is alacsonyabb. A brit államháztartás már most is többet költ a skótokra, mint az ország más polgáraira. Ráadásul a skót állam a kampányígéreteknél is jóval bőkezűbb, mint a brit, nincs tandíj a felsőoktatásban, ingyenes az egészségügy, s többet költ a szociális juttatásokra is. Nem véletlen, hogy az egy főre jutó tavalyi költségvetési kiadás Skóciában 12 300 font volt, 1200 fonttal magasabb, mint az országos átlag. Miközben a munkanélküliség azonos szinten, 7,5 százalék körül mozog, a skótok heti 500 fontos tipikus keresete kevesebb, mint az angoloké, ám több, mint az Egyesült Királyság másik két részén, Walesben vagy Észak-Írországban.

A bizonytalanságok sokaságát növeli, hogy az önálló Skócia automatikusan tagja lesz-e mindazoknak a nemzetközi szervezeteknek, amelyekhez ma az Egyesült Királyság részeként tartozik. Közülük leginkább az EU a kritikus pont. Hiába gondolja úgy Salmond, hogy Skócia megváltozott státusa ellenére nem kell újból a felvételért folyamodni, Brüsszelben ezt egészen másképp látják. Edinburgh az önállósága esetén sem kíván határokat felállítani, ahogy az államformán sem változtatna, megmaradna a monarchia, II. Erzsébetet is elismerné uralkodónak, ám a jövőben nem kizárt, hogy változtatna ezen. Szakítana viszont azzal a több évszázados brit hagyománnyal, hogy nincs írásba foglalva az alkotmány. Bár Londont gazdaságilag nem rendítené meg Skócia kiszakadása, amellett hogy a brit koronának és a jelenlegi kormánynak komoly presztízsveszteséget okozna, katonai területen is kellemetlenséggel járna. Skóciában állomásozik ugyanis a brit Trident atomtengeralattjáró-flotta, amelynek azonnali délre vitelét követeli a katonai semlegességre törekvő Salmond.

A nagy londoni összefogás

Miközben a brit konzervatívok és az ellenzéki munkáspártiak vállvetve kampányolnak a helyszínen, biztatva a skótokat, hogy az unió fennmaradásával jobban járnának, megragadják az alkalmat arra, hogy egymást is kijátsszák. A Munkáspárt, élén a pártvezér Ed Milibanddel, azzal próbált a skótok érzelmeire hatni, hogy szerepük a brit belpolitikában sorsdöntő, és ha az elszakadás ellen szavaznak, azzal az általuk preferált baloldalt erősíthetik a londoni parlamentben. Ahol Milibandék testvérpártja, a Skót Munkáspárt 59 képviselővel van jelen, ők Skócia önállósodásával távoznának, és ezzel egyedül is többségbe kerülnének a konzervatívok, akik jelenleg erre csak a liberális demokratákkal szövetségben képesek.

A politikai érzelmekre hatásnak lehet alapja. A skótok alapvetően baloldali érzelműek, ráadásul Margaret Thatcher 1979–1990 közti miniszterelnöksége idején igencsak meggyűlölték a konzervatívokat. A Vasladynek máig nem tudják megbocsátani, hogy modernizációs, szabadpiaci gazdaságpolitikája a hagyományos nehézipar, a hajógyártás és a bányászat leépítésével mennyi szenvedést okozott a skótoknak. Nem véletlen, hogy a skóciai kampányban David Cameron konzervatív kormányfő csak egy ízben tűnt fel személyesen, és az unió fenntartása melletti politikai hadjárat vezetését munkáspárti politikusra, Alistair Darling egykori pénzügyminiszterre bízták. A brit Munkáspártnak sokat köszönhet Skócia, hiszen a harmadikutas Tony Blair kormányfősége idején kezdődött meg az a folyamat, amelynek nyomán 1999-ben Skócia – Waleshez hasonlóan – önálló parlamentet hozhatott létre, és számtalan területen saját kezébe vehette az irányítást. Ahogy Salmond is ennek a folyamatnak a részeként került hatalomra, és nyílt meg előtte az út az akár Skócia önállóságával végződő népszavazásra.