„Orbánnak mindig az első ajánlata a legjobb, megtanulhatnák már az agyonvert ballibák” – pár éve olvastam ezt a kommentet, és a mai napig emlékszem rá. Nem sok ennél kompromittálóbb állítás létezhet egy parlamenti demokrácia miniszterelnökéről. A legutóbb most karácsony táján jutott eszembe, amikor a parlament másodszor is szavazott a plázák vasárnapi bezárásáról. A törvény ugyanis nem enyhébb lett, hanem tovább szigorodott. Hát, igen, a nevezetes első ajánlat.

Nem mellesleg, abban a bizonyos kommentelőben a Fidesz-kötődésű Nézőpont intézet egyik akkori munkatársát gyanították a többiek, és név szerint meg is nevezték az illetőt. Éppen az ő személye miatt volt a komment nem csak kétségbeejtő, de hasznos is: jó rálátást adott magára a rendszerre. Bár előfordul, hogy a kormány második ajánlata végül jobb az elsőnél, ennek a belső embernek, afféle tipikus, az abnormálisban örömét lelő Fidesz-figurának az „elszólása” egybevágott saját tapasztalataimmal: a bosszú, a szándékos károkozás az Orbán-rendszer bevett működési módja, és a miniszterelnök személyiségéből fakad. Na, igen, honnan is fakadhatna máshonnan?

Amúgy a retorzió nem mai keletű nála. A harminc alattiak talán nem is tudják, hogy 1998-ban ő állította le a 4-es metró és a Nemzeti Színház építését. Megtorlásként, amiért a budapestiek az év őszén nem a Fidesz emberét szavazták a főváros élére. Az építkezésstop büntető jellegű, esztelen pénzpazarlás volt, de sajnos nem szolgált örök figyelmeztetőül, pedig a fiatal, még csak 35 éves kormányfőnek ez a két romboló döntése pontos személyiségrajz, és az Orbán-féle jövő előrevetítése volt. Mert ő már akkor is az volt, aki ma. Aki bezáratja volt államtitkára egykori intézetét, mert az bírálja a Fidesz földpályázatait; aki személyesen akadályozza meg, hogy a rendszerkritikus alkotmányjogász fia főiskolai tanár lehessen; aki leállíttatja a paksi futballcsapat szponzori pénzét, mert a város tavaly októberben nem az ő kedve szerint szavazott. Nocsak, még a focinál is van fontosabb?

A megtorlás át meg átszövi a miniszterelnök politikai pályáját. Ellenzékben is ezt csinálta, ahol csak tudta, a küllők közé dugta az esernyőt, 2010 után pedig éppen csak sóval nem hintette fel Magyarországot, mint a rómaiak Karthágót. Idővel talán kiderül, mi ez a pusztító tűz benne, esetleg saját maga fogja elénk tárni. Carl Jung szerint az emberi pszichénél nem volt nagyobb veszedelem a huszadik században, és íme, nekünk, magyaroknak a huszonegyedikben sincs. A mi vezérünk úgy döntött, hogy csak élni van jogunk, jól élni nincs.

Jóllehet a miniszterelnök szinte valamennyi tette ellene szól, még ellenzéki körökben is tartja magát a vélekedés, hogy alapjában véve jót akar, talán csak nem érti ezt, nem érti azt, elment mellette a világ. Ugyan már, mit nem ért? Ha 1998-ban pazarló szocialista nagyberuházásnak nevezte az új Nemzeti Színház építését, és álságosan erre hivatkozva állította le, akkor ne tudná, hogy az ő százszor költségesebb programjai micsodák? Ne tudná, hogy amikor az oktatás és egészségügy javítása, a kor iparágainak megteremtése helyett stadionokra, Múzeumi Negyedre, a Vár átépítésére pazarolja, vagy tervezi pazarolni az ország szűkös erőforrásait, az maga a szocializmus? Valóban azt hinné, hogy fontosabbnak tartunk egy szép környezetben rúgott gólt, mint a családtagjaink, magunk vagy a barátaink egészségét? Vagy mindez egyszerűen csak rossz döntés volna, ártó szándék nélkül? Tényleg ne tudná, hogy a nemzet sorsa, jövője szempontjából létfontosságú prioritások felcserélésével milyen jóvátehetetlen károkat okoz?

Nem, nagyon is ért mindent, és nem akar jót.  Esze ágában sincs jót cselekedni. Végtére is alapfokon a kormányzás is olyan, mint bármi más: ha jó irányba indulsz el, egyszer odaérsz. Lehet jól csinálni és lehet kevésbé jól, de mindig rosszul csak szándékosan lehet. És akkor annak bosszú a neve. Cselekedeteihez Milton Sátánjának a szavai adják meg a kulcsot: Jobb uralkodni a pokolban, mint szolgálni a mennyben. Ha tényleg jót akarna, egész biztosan nem állnánk ilyen rosszul: nem nélkülözne milliónyi család, nem lenne tömeges a létbizonytalanság, Magyarországot nem közutálat övezné mindenhol. Ennyire azért nem nehéz dolog a kormányzás, világszerte tucatnyi miniszterelnök most is egész jól elboldogul vele.

Magyarország viszont az élet mérhető adatainak szinte mindegyikében – betegségek, nyelvtudás, fogyasztás, életkilátások, jövedelmi viszonyok, a gazdaság állapota – már utolsó vagy akörüli az EU-ban. Ennél azért fej vagy írás döntésekkel is előbbre tartanánk. Véletlen lenne az általános lecsúszás? Félresikerült jó szándék? Mert a közértben is véletlenül tévednek mindig a kárunkra, igaz? Ami meg nem mérhető, az látható, hallható: két mondat egy fideszes politikus szájából felér száz katasztrófa statisztikával: Kövér László maga az ötvenes évek, Deutsch az elmeosztály, a többi meg a színtiszta, véget nem érő lopás és hazugság. Ugyan mitől is menne jobban Magyarországnak?

A Századvég tenyérből etetett ölebein és az Orbán-média hazugsággyárán kívül már senki nem állítja, hogy rendben mennek a dolgok. Az intézményesült miniszterelnöki retorzió csak egyetlen komponens, de már nélkülözhetetlen a kerek egésszé összeállt gépezetben. Lex Philip Morris, ha Amerikával támad konfliktus, lex RTL, ha egy tévécsatornával, vasárnapi zárva tartás, két perc alatt összeütött elmebeteg útadó – és mindkettő valami jó dolog eltaposására indított újabb hadművelet kezdete. Milyen hely az ilyen? Teremhet-e itt így jólét, nyugalom, biztonság? Orbánnak bármit elhittek volna a hívei, még azt is, hogy a jó az jó, de ő inkább nekiállt bebizonyítani a rosszról, hogy jó. Úgyhogy nem tartozunk neki semmivel, ellenben ő nekünk mindennel.