Kálmán Attila beszámolója az Emmi február 10-i konferenciájáról szinte minden érdemlegest elmondott az eseményről. Néhány részlettel egészítem csak ki írását. A dolog úgy kezdődött, hogy január 28-án (29-én?) Balog Zoltán miniszter telefonon felhívott. Minthogy kapcsolatunk az utóbbi öt évben meglehetősen hűvös, mondhatni nemlétező volt, némi erre utaló mentegetőzés után megkérdezte, hogy elfogadok-e egy meghívást egy, a szegénység leküzdésével foglalkozó szakmai, az ellentétes álláspontok közötti feszültséget enyhíteni kívánó konferenciára. Igenlő válaszomra január 30-án délelőtt megkaptam a miniszteri meghívó levelet, mely arra kér, hogy egy „prezentációval járuljak hozzá a tanácskozás adta keretek között folytatandó szakmai párbeszédhez”. A program a levélhez volt csatolva. A  meghívottak között szerepelt Tóth István György (TÁRKI), valamint Scharle Ágota (Budapest Intézet). Mindkettőjük munkásságát a tudományos alaposság és korrektség jellemzi, s ez mindig (2010 előtt és után egyaránt) a mindenkori folyamatok tárgyszerű, ennek megfelelően kritikus elemzését jelentette. Noha az előadók többsége kormányzati intézmények vezető tisztségviselője volt, a szakmailag hiteles kutatók meghívásából olyan következtetést vontam le, hogy talán végre valóban egy árokfeltöltési kísérletről van szó.  Azt nem tudtam, hogy a hirtelen változás oka belpolitikai elbizonytalanodás, vagy annak realizálása, hogy tényleg roppant nagy a baj, vagy valami más. A szembesülés igényét némileg  megkérdőjelezte, hogy a meghívó tényleges párbeszédre nem adott időt. Ezért a január 30-án a miniszternek küldött válaszlevelemben ezt írtam: Miniszter úr első „telefonbeszélgetésünk során azt mondotta, hogy olyan szakpolitikai konferenciáról van szó, amelyen a politikai dilemmák, ahogy Ön fogalmazott, ellentétek is felszínre kerülnek. Ez a szándék a program előadóinak esetében világosan kitűnik. Számomra az jelent problémát, hogy eszmecserére, vitára, de még kérdések feltételére sem ad lehetőséget a szoros napirend. Ez nehézzé teszi az ellentétek feloldását.”  Választ nem kaptam, de néhány nap múlva egy  február 6-i  beszélgetésre hívott a miniszter. A meghívás oka sem derült ki világosan. Csupán feltételezem, hogy vitát kérő levelem nem jutott el e szintre. Amikor ugyanis e megválaszolatlan ügyet megemlítettem, az aznap este újra kiküldött meghívóban egyórás vitát iktattak be a konferencia végére. (Ennek minőségéről Kálmán Attila beszámolt.)

A szegénység csökkentésének szinte valamennyi eszköze a kormányzat kezében van. Ezért  sokan úgy véltük, hogy egy bármilyen törékeny, de hivatalos út megjelenése alkalmas lehet legalább egyes kérdések megbeszélésére, bizonyos engedmények elérésére  vagy különleges szigorok enyhítésére. Magam ezért vállaltam, hogy részt veszek a jég megtörésére tett kísérletben.

A konferenciáról sok hír jelent meg, de ezek többsége növeli a homályt. Ezért teszek néhány utólagos megjegyzést.

A meghívók kiemelték, hogy vizsgáljuk meg tüzetesen a 2013-ra vonatkozó ellentétes állítások alapjait, vagyis hogy tényleg mi mennyi. Sok értelme nincs egy kiragadott évről vitatkozni. A 2013-ról szóló vitát (vagy álvitát) az okozza, hogy nagyon sokféle adat vonatkozik a szegénységére, ráadásul több helyen mérnek, mindig kicsit másképp. A KSH uniós normáknak megfelelő, ún. VÉKA adatgyűjtésében is több mutató van, s ezek kiszámíthatók gyerekre és felnőttre, falura és városra, szegényekre és nem-szegényekre (hiszen a nem-szegények is elveszthetik a munkájukat, vagy lehet adósságuk). Az EU által kiemelt három szegénységmetszet közül 2012 és 2013 között a jövedelmi szegénység átlagosan hajszálnyit nőtt, a fogyasztási – és munkaszegénység kicsit csökkent. És most jön a legnehezebben megérthető rész. Két összefoglaló mutatót használnak, melyek meghatározása csak annyiban különbözik, hogy egy „vagy” egy „és”-re változik. Ha a három rossz közül egy családnál legalább egy előfordul, akkor ők „a „szegénység vagy társadalmi kirekesztés” kockázatának vannak kitéve. 3 millió ember volt ebben a helyzetben 2013-ban, számuk 1 év alatt 240 ezerrel csökkent, főleg, mert 100-rel több közmunkás lett. Akiket mind a három rossz egyszerre ér, a „szegénység és társadalmi kirekesztettség kockázatával élnek. Az ő számuk közel félmillió, egy év alatt valamit nőtt. Tehát az is igaz, hogy egy év alatt kicsit csökkent, meg az is, hogy kicsit nőtt a szegénység: egyes vonásai javultak, a mélyszegénység meg nőtt. Mellesleg az elmozdulások zöme olyan kicsi, hogy akár statisztikai hibának is tekinthető.

De a vitának másért sincs értelme. Ha egy év helyett a válság utáni éveket nézzük, és ha azt is figyelembe vesszük, mi van az átlagok mögött, akkor az egyenlőtlenségek és a nyomor növekedése feltűnővé válnak. A gyerekek, a falun élők, a cigányok, az alacsony iskolai végzettségűek, a kisebb és nagyobb jövedelműek közötti ollók nyíltak, egyre nagyobb hasadásokat okozva.

A hasadások mélyülését, a folyamat 2010 utáni felgyorsulását  egy kevésbé ismert,  az egymást követő 1 milliók reáljövedelem-változásának segítségével érzékeltetjük. 2009 és 2011 közt még  „csak” a legkisebb jövedelmű 2 millió vesztett, és „csak” 7%-ot, a többiek 2-4 százalékot nyertek. A hasadás 2013-ig már inkább szakadékká nő. Az  alsó 2 millió jövedelmi vesztesége 5 év alatt közel 20 százalékos lett és kizárólag a felső tized nyert egy keveset. A közbülső tizedek mind rosszul jártak, de azért annál kevesebbet vesztettek, minél gazdagabbak voltak.

A romlásban a mindenkori kormányok felelőssége jelentős. 2008 után a szociális felelősségét elismerő valamennyi állam megpróbálta a gyengébbeket valamennyire védeni. Erre használták az automatikus stabilizátorokat, amilyen például a progresszív adó, és ezt szolgálta a szegénységenyhítő állami ellátások kisebb-nagyobb növelése. 2008-2010 közt a magyar állam semmit nem tett a vesztesekért. Igaz, akkor még létezett két automatikus stabilizátor, a progresszív adó és a 9 hónapig tartó, biztosítási jellegű munkanélküli ellátás. 2010-től kezdve az unortodox gazdaságpolitika az automatikus stabilizátorokat megszüntette. A jóléti ellátásokat, kivált ha a szegényeknek szóltak, egyre hevesebben nyirbálta, illetve egyre súlyosabban körítette jogsértő, megalázó, méltóságot tipró feltételekkel. A közpénzekből fedezett jövedelmet érintő intézkedéseinek a hatása többnyire perverz: a szegényektől elvesz, vagy keveset ad nekik, a jó helyzetűekkel pedig gavallérosan gáláns. Erre példák, többek között, az egykulcsos adó, a családi adókedvezmény, a rezsicsökkentés, vagy épp a gyed extra. A másik szegénység elleni csodafegyver a rohamosan növekvő közfoglalkoztatás. 2008-ban vezették be, már akkor is sokak bírálatát kiváltva. Azóta a feltételei számottevően romlottak. A bér a minimálbérről annak 75 %-ára csökkent, kötelezettségek, méltatlan feltételek, megtorlások kazla veszi körül. (A közmunkából még  az is kizár, ha a gyerek sokat hiányzik). Igaz, így is nyomorenyhítő. Amikor egy családban egy főre havi 10-15 ezer forint jut, akkor fejenként 5-10 ezer forint rengeteget számít – ha épp van. Átlagosan évi 5-6 hónapig tart ez a jólét. A szegénységből azonban akkor sem emel ki, hiszen a közfoglalkoztatási bér a jövedelmi szegénység hivatalos felső határa alatt van. A nyílt munkaerőpiacra meg keveseknek nyit utat, sőt, a piaci munkakeresést is gátolja.

Ha tehát nem egy évet, hanem hosszabb trendet nézünk, akkor 2010 óta egyértelműen felgyorsult a szegényedés és az egyenlőtlenségek  növekedése. A romlás a társadalom 60-80 százalékát elérte, 1-1,5  millió szegénysége pedig eddig nem ismert mélységbe zuhant.

A helyzet paradoxonja az, hogy a kormányzat nem csak a fenti tényeket tudja, hanem ennél sokkal többet. A kirekesztés ellen készített Nemzeti Felzárkózási Stratégia (2011, ill. frissített változat 2014) még új adatokat is tartalmaz a nyomorúságról. Az Európai  Szociális Alapban ugyanis kutatásra is volt  pénz. Ez jórészt egy kormányzati háttérintézethez, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézethez került, ami több nagymintás kutatást készített veszélyeztetett csoportokról. Ha e kutatások olykor nehezen érhetők is el a kívülálló számára, a kormányzati helyzetelemzésben számtalan, korábban nem köztudott tragikus tény is szerepel cigányokról, mélyszegénységben élőkről.

A végzetes szakadás a tények és az ezekre válaszoló intézkedések között van. Azt még a kormány is tudja a Stratégiában szereplő saját elemzéséből, hogy a szegények legnagyobb problémája a pénzhiány. Az intézkedésekben nyoma sincs e problémáknak, a valóságban pedig még a korábbi satnya segélyezési rendszer is a megszűnés felé halad. Mindkét Stratégia meggyőzően érvel az iskolai szociális munka vagy az adósságkezelő szolgálat fontos szerepéről. Az  iskolai szociális munka bevezetését  a 2011. évi kormányzati terv még tartalmazta, az első 2 évről szóló jelentésben azonban ez áll: „Az illetékes államtitkárság kérésére nem kerül végrehajtásra az iskolai szociális munka rendszerének megalkotása.” A 2015. évi költségvetésből sem látszik újraélesztési  szándék.  Az adósságkezelést 2015 márciusától szüntetik meg. A Stratégia mindkét változata megállapítja, hogy „Az alap- és szakellátás területi egyenlőtlenségei miatt a hátrányos helyzetű – köztük roma – nők nagy része számára lényegesen nehezebben hozzáférhetőek a közfinanszírozott nőgyógyászati ellátások, s jóval magasabb körükben azok száma, akik a születésszabályozás egészséget és a pszichét is rendkívül károsító eljárását, az abortuszt választják.” (2011: 27., 2014: 29. old.)  Azt a következtetést is levonták, hogy ennek „visszaszorítása érdekében ki kell dolgozni a különböző fogamzásgátló eszközök egyénre szabott, rászorultsági alapú – ingyenes vagy kedvezményes – hozzájutásának módját”. A valóságban a védőnők magánügye maradt, hogy tettek-e valamit, vagy sem – intézkedés és pénz nem volt.

Tervek és valóság szétszakadását jelzi, hogy a 2014–2020 közti évekre vonatkozó (2014. októberében frissített) Stratégia magasztos céljainak megvalósulásáról 2015 elején még nem tudunk semmit. Hazai forrást nagyon keveset szánnak erre, a kiadások zömét az Európai Szociális Alapból kívánják fedezni. Azt azonban még nagyságrendileg sem tudja a kormány, hogy ez mekkora összeg lehet. Nem tudunk részprogramokról és kormányzati tervekről sem. Vagyis egy évvel a középtávú, 2020-ig szóló Stratégia aktualizálása után a program jövője nem látszik.

Az országban mindennek ellenére relatív nyugalom van. Ez a kormányzat és a miniszterelnök valóban zseniálisnak nevezhető kommunikációs politikájának köszönhető. Ami vagy aki ellentmond a kormányzati szándékoknak vagy cselekvésnek, az egyszerűen nincs. Amit viszont a kormány szeretne, az – legyen az igaz vagy hamis – folyamatosan ömlik mindenhonnan, gyakran rövid, jól hangzó jelszavakká formáltan. A szivárvány vonzó. És ha a sikerpropaganda nem lenne elég, ott van az indulatok gyűlöletbe terelése. A sok eddigi ellenséghez most a menekülők csatlakoztak, jól erősítve a szegénység és az „idegenek” eddig is erős elutasítását.

Amikor a konferenciameghívást elfogadtam, abban reménykedtem, hogy talán kormányzati oldalról is át akarják hidalni ezeket a szakadékokat. Érdemi vitára a konferencián nem került sor. A konferencia első felében a meghívott kutatók mondták a magukét, hiszen ezért hívták őket. A jóval nagyobb számú kormányzati szónokok (minisztertől államtitkárokon át polgármesterig) pedig ebből semmire nem reagáltak. Előre elkészített beszédeikben kizárólag a szegénység elleni küzdelmük sikereiről beszéltek. Az utólagos tudósítások többször kiemelték Czibere államtitkár tézisét, miszerint (2013-ban) a kormányzat munkája nyomán a gyermekek szegénysége csökkent. Amit azért egy grafikonnal érdemes illusztrálni. 

A kormányzati sajtóbeszámolók jórészt a miniszter és az államtitkárok beszédeit idézték. A vitára törekvés hiábavalóságát azonban legjobban a Fidesz honlapja bizonyította be, még a konferencia estéjén megjelentetett közleményében. A cím és tartalom az, hogy „Magyarország jó úton jár a szegénység csökkentésében”. Az alcím pedig ez: „Reagálás az ellenzék szegénységről szóló nyilatkozataira.”

A további párbeszédek így okafogyottá váltak.