Az amerikai társadalom megosztottsága közismert. Bár Obama elnök a választási rendszer sajátosságai miatt magabiztos győzelmet aratott 2012-ben, még ez a verseny is szoros volt. A kihívó Romney a szavazatok 47,2 százalékát szerezte meg, míg az elnökre 51 % voksolt. Ezért is érdekes, hogy egy nemrégiben publikált amerikai felmérés egy politikai témában a törésvonalakon átívelő véleményazonosságot mutatott ki. Kevéssé örömteli ugyanakkor, hogy ez a konszenzus akörül alakult ki, hogy az amerikaiak milyen nagy részben érzik közéleti kérdésekben a vesztes oldalon magukat.

Obama második terminusának végéhez közeledve, hazai szemmel az kevésbé meglepő, hogy az “Ön számára fontos közéleti témákban az Ön által támogatott oldal inkább nyer vagy veszít” kérdésre a republikánus szavazók 79 %-a válaszolta azt, hogy inkább veszít ezekben a kérdésekben. Ami elgondolkodtató, hogy a demokratáknál is többségben, 52 % körül vannak azok, akik, úgy vélik, hogy számukra fontos ügyekben inkább vereségeket szenvednek. Ennek következtében az optimista, versenyszellemű amerikai társadalomban ma közel kétharmados többségben vannak, akik inkább a vesztésre álló ügyek támogatóinak érzik magukat.

Ez egy sok töprengésre lehetőséget adó felmérés. Ám végül is csak azt bizonyítja, hogy politikai közérzetünket a saját nagyon is személyes valóságolvasatunk alakítja. Nem feltétlenül a tények, hanem a tények szabadon szárnyaló értelmezése határozza meg, hogy hogyan látjuk a világ dolgait. Erre az itthon folyamatosan megjelenő meghökkentő politikai megnyilatkozások is számos példát kínálnak.

Itt van például az utóbbi hetek egyik meghatározó toposza: a véleményterror bájos fogalma. A kormányhoz az elvártnál kevésbé szorosan kötődő oldalon úgy látják, hogy gőzerővel folyik a fideszes médiabirodalom különböző hadoszlopainak kistafírozása közpénzekkel, a közmédia eszeveszett költségvetési forrásokból teszi újra olvashatóva a politikai propagandáról szóló, néhány éve még mentetlenül elavultnak tűnő szakirodalmat. A nem jobboldali média anyagilag kivéreztetett és kiszolgáltatott, működési körülményeik egyre rosszabbak. Ehhez képest a magyar politikai közösség nagyobbik része úgy véli, hogy liberális véleményterror üldözi a jobboldali közszereplőket.

Nem azon akarok lamentálni, hogy milyen furcsa irányba mennek a dolgok, hogy a húsz évvel ezelőtt oly furcsa  “médiatúlsúly” kifejezés ma már szinte bukolikusnak tűnik — és hogy a valódi terror árnyékában mennyire ízléstelen mélységei is vannak ennek a mostani fogalomnak. A bakelit politológusokra jellemző egyfelől-másfelől alapállást sem szeretném felvenni: az ún. tények ugyanis léteznek. Úgyhogy — egy pillanatra elvonatkoztatva az értelmezések szépségeitől — azt azért leszögezhetjük, hogy se baloldali médiatúlsúly, se liberális véleményterror nincs Magyarországon. Nem azért, mert én mondom, hanem mert tényszerűen, mint ahogy a Föld kering a Nap körül, ez így van — még ha vannak ellenvélemények ez ügyben is. De épp mert a tények oly makacs dolgok —gyakran nem is túl érdekesek. A bolondos szilveszter felé közeledve talán izgalmasabb kérdés, hogy a jobboldal választói miért és hogyan gondolják azt, hogy szinte példátlan hatalom- és erőforrás-koncentráció mellett az ő ügyeik vesztésre állnak, vagy hogy valamely véleményterror áldozatai?

E kérdés, legalábbis részleges, megválaszolásához érdemes a szociálpszichológia egyik vastörvényét, a reciprocitást felidézni. A reciprocitást többnyire az emberi viselkedésnek azt a szinte automatikusan működő sajátosságát írja le, hogy a társas együttélés során kapott jeleket és gesztusokat viszonoznunk kell. Legyen szó egy mosolyról, köszönésről, ajándékról vagy szívességről —az esetek többségében pontosan tudjuk és tesszük a dolgunkat a viszonosság szabálya szerint. Azonban van a reciprocitásnak egy különös válfaja, a sérelmi reciprocitás, ahol felborul a harmonikus szimmetria. A sérelmi reciprocitás működését úgy érthetjük meg legjobban, ha két embert állítunk egymással szembe és arra kérjük őket, hogy pont akkora erővel – finoman – üsse meg az egyik a másikat, amekkorával az előbb a másik ütötte meg az egyiket. Itt a szemet szemért fogat fogért ősi elvének működése biztosíthatná a kooperációt. Ám nem biztosítja, mert nem így működünk. Miként a bibliai időkben, itt is abból fakadnak kalamajkák, hogy míg a saját ütéseink erejét gyengébbnek képzeljük, a minket ért ütések erejét, saját sérelmeinket szisztematikusan túlbecsüljük.

Ennek következtében nagyon hamar az elfajulás spiráljában találjuk magunkat. Ezt megelőzendő a gyerekeket viszonylag könnyű megtanítani a sérelmi reciprocitás működésére és a lehetséges kellemetlen következmények elkerülésére. Ám a politikában a kedves felvilágosítás csak ritkán működik. Ott ugyanis, ha akár csak az egyik oldalnak is érdeke a konfliktus fenntartása, remekül tudja alkalmazni a felnagyított sérelmeken alapuló egyenlőtlen visszavágás fegyverét. Nem vagyok olyan naiv már, hogy azt gondoljam, politikai természetű vitákban józan érveléssel bármire lehet menni, hogy véleményterrorban hittel hívő honfitársainkat a tények szikár bemutatása bármiről meggyőzheti. Nem, a magyar foci nagyszerű, „genderőrület” van – különösen, amikor a vakkomondorok hallgatnak – és liberális vélemény-, sőt korrektségterror dühöng.

Mégis mi értelme van akkor a sérelmi reciprocitás kiegyensúlyozatlanságára felhívni a figyelmet? Egyrészt, ha felismerjük ezt a jelenséget, talán kevésbe lepődünk meg azokon a reakciókon, amelyeket ezek az érzemények motiválnak. Valami azt súgja, ez egy jó darabig még hasznos tudás lesz a meglepő nyilvános kirohanások megértéséhez. Másrészt az ünnepi fogadalmak közeledtével a sérelmi reciprocitás elfajulása megértése segíthet a megtisztulásban. Mi magunk is átgondolhatjuk, hogy cipelünk-e olyan fájdalmakat, indulatokat, amelyek egy adott sérelem túlreagálásából fakadnak. A nemzetnek ugyan ettől nem fordul a sorsa jobbra, de mi könnyebb lélekkel masírozhatunk a következő komornak ígérkező esztendő felé.