szerző:
Ungváry Rudolf

Az antikapitalista, a polgári demokráciát nyíltan vagy rejtve megdönteni akaró szélsőbaloldali mozgalmak antifasizmusa minden demokrata bőrére megy.

Seres László megint a polgári demokrácia oldaláról reagált elemzésében arra, hogy – ezúttal az Egyesült Államokban – rasszista szélsőjobboldaliak támadtak az ellenük tüntetőkre. Tamás Gáspár Miklós pedig kritikájában megint az antikapitalista („radikális”) szélsőbaloldaliság szellemében mosta el a különbséget a szélsőbal és a demokraták között

Természetesen antifasiszta nemcsak a szélsőbaloldali. A baloldali is szükségszerűen szemben áll a fasizmussal, meg a jobboldali is, a liberális és a konzervatív is. A fasizmus/nemzetiszocializmus és a bolsevizmus ugyanis, akárcsak a mai szélsőjobboldal és a mai szélsőbaloldal egyaránt halálos veszélyt jelentenek a bal- és a jobboldalra, a liberálisokra és a konzervatívokra. A két radikális szélsőség – teljesen ellentétes eszmetörténeti alapokon – a demokrácia elleni lázadást képviseli. Teljesen különböző társadalom képe lebeg ugyan a szemük előtt, de egyikben sincs se bal, se jobb, se lib, se konz. Hogy megszűnjék végre az áldatlan széthúzás….

E lázadás mindig visszatér, mert demokrácia egyelőre csak a kapitalizmuson alapuló polgári, ha tetszik liberális formában létezik – és erről Churchill óta tudható, hogy „a legrosszabb rendszer, csak éppen nem találtak ki rá eddig jobbat”. Magyarországon a szélsőjobboldali változata valamilyen végzetes okból éppen most tért vissza – de okulva 1945 tapasztalatából, ezúttal a demokrácia álarcában –, ami egyelőre még nagyon sokakat megtéveszt. Azt hiszik, hogy „a holt szeme félig nyitva, hátha meg nem volna halva”, és a rendszeren belül van még mozgástér.

A szélsőbal mindig teljes erkölcsi vértezetben támad, hiszen a felvilágosodás, vele a humanizmus kultúrájának radikális megvalósítása a célja. Nem véletlen, hogy a pártállamban a „humanizmus” az egyik legfontosabb rendszert legitimáló szó volt, melyet a Gulág magasztos intézményével és a besúgói hálózattal szentesítettek. Meg a kommunista kiáltvánnyal. Hiszen végre valahára „a kisajátítókat kisajátították”, és ezért „ez a harc lesz a végső”. Valószínűtlen, hogy ez – legalábbis a kisajátítandók részéről – önkéntes alapon megvalósítható, ezért a terrort, természetesen az erény érdekében, valahogy mégis picinykét alkalmazni kell a megátalkodottakkal szemben.

A szélsőjobb számára Hans Jost nemzetiszocialista író mondta meg a (a később Göringnek tulajdonított) tutit: ha meghallom azt a szót, hogy kultúra, a pisztolyomért nyúlok. Az eddigi legnagyobb szélsőjobboldali kísérlet, hogy a társadalmat visszavezessék a felvilágosodást jóval megelőző természeti világba, ahol csak a legerősebbek kiválasztódása érvényesül, a fasiszta/nemzetiszocialista rendszerek legyőzésével 1945-ben iszonyatos véget ért. Az első szélsőbaloldali, a Szovjetunió és a népi demokráciák formájában megvalósuló kísérlet ezzel szemben szép lassan kimúlt a múlt század végén.

Ezért övön aluli TGM ama állítása, hogy Seres szerint „fasiszta és antifasiszta egyremegy”. Seres nem ezt mondta. Az írásának hiányossága, hogy nem fogalmazta meg világosan, hogy a bal- és jobboldali, a liberális és konzervatív fasisztaellenesek, akárcsak a szélsőbal antifasisztái, de ettől még egyáltalán nem ugyanazért azok. Ahogy nem ugyanazért kommunistaellenes de Gaulle, Churchill, és minden polgári demokrata, mint a fasiszták.

Az antikapitalista, a polgári demokráciát nyíltan vagy rejtve megdönteni akaró szélsőbaloldali mozgalmak antifasizmusa tehát minden demokrata bőrére megy.

Van egy különleges eset. A bal- és jobboldali, liberális és konzervatív polgári demokraták, ha választaniuk kell aközött, hogy az őket megsemmisíteni akaró fasisztákkal, vagy az őket ugyancsak felszámolni akaró szélsőbaloldaliakkal (legyenek azok „igazi” kommunisták, vagy állítólag nem igazi kommunista bolsevisták és népidemokraták) fogjanak össze a másik ellen, akkor mindig a szélsőbaloldaliakkal (kommunistákkal, bolsevistákkal, mikor mi a nevük) kell összefogniuk a fasiszták ellen. Egyszerűen azért, mert mind a demokraták, mind a szélsőbaloldaliak egyaránt a felvilágosodás eszményéből indulnak ki, csak az utóbbiak megváltásálmaik következtében elkerülhetetlenül pervertálják ezt az eszményt. A polgári demokrácia eddig volt olyan erős, hogy kibírta, amikor az első ilyen nagy történelmi összefogás eredményeként a második világháború után a bolsevista Szovjetunió hatalma világméretűvé nőtt.

Egy ilyen összefogás felismeréséhez 1933 és 1939 között a nyugati demokrata politikusoknak is kellett hat év, sok tévedéssel, gyávasággal kikövezve. A polgári demokrácia ilyen. Esendő, ahogy az ember is. Szemben a társadalmi megváltás szélsőbaloldaliak és szélsőjobboldaliak által elképzelt, tökéletes világával. Menekülni érdekes módon mégis mindig az előbbibe akarnak az emberek.

Annak felismeréséhez pedig, hogy az antifasiszta szélsőbaloldali nem azonos a demokratával, így a baloldalival sem, TGM-nek – noha ő is briliáns elme, akárcsak Seres, legfeljebb másként – bizonyára hosszabb időre van szüksége, mint mondjuk Seres Lászlónak, aki ezt valójában tudja, csak talán még jobban kell alkalmaznia e tudását. Hogy ugyanis a baloldali nem szélsőbaloldali, a jobboldali nem szélsőjobboldali. Ezért az Orbán-rendszer se jobboldali (még kevésbé konzervatív), hanem szélsőjobboldali. És csak minden demokrata összefogásával lehet megdönteni, melybe kénytelen-kelletlen még az antidemokrata szélsőbaloldaliakkal is szövetkezni lehet. De csak ebben. És nem engedelmeskedve az orbáni rendszer játékszabályainak. Esetünk mindkét hőse, velük mindannyian valójában ennek a kérdésnek a nehézségével szembesülünk.