A hallgatás ára

Elméletben helyesek, a gyakorlatban pedig igazságosak - így jellemzik támogatói azokat a felsőoktatási reformot célzó javaslatokat, amelyek végleges változatát a brit kormány a hónap elején terjesztette a parlament alsóháza elé. A tavaly január óta heves viták kíséretében érlelt, várhatóan egyelőre csak Angliában és Észak-Írországban életbe lépő új előírások értelmében 2006-tól az egyetemek - évi 3000 fontos plafon alatt - maguk szabhatják meg, mekkora tandíjat kérnek hallgatóiktól; a pénzt részletekben kell megfizetni, és a törlesztést csak azután kell megkezdeni, hogy a végzett diák - immár diplomával a zsebében - legalább évi 15 ezer fontos jövedelmet hozó álláshoz jutott. Évente a 15 ezer font fölötti rész 9 százalékát kell majd befizetnie, 18 ezer fontos jövedelem esetén például hetente valamivel több mint 5 fontot, azaz két sör árát. Ha valaki 25 év alatt sem képes letudni a minimális, az inflációval megegyező kamattal terhelt adósságot, akkor a maradékot leírják, a kabinet azonban arra számít, hogy átlagosan 13 esztendő alatt mindenki megfizeti a tandíjat, és ez senkinek sem nem okoz majd különösebb terhet.

Charles Clarke oktatási miniszter arra szólította föl a képviselőket, hogy ne bontsák meg a csomagot. Vagy teljes egészében fogadják el az indítványt, vagy egyáltalán ne - kérte, de érzékeltette: ha lényegi változtatásra nem is, finomításra van lehetőség. Mindenekelőtt arra célzott, hogy a legszegényebb diákoknak szánt juttatásokat még bővíthetik. A javaslat szerint az évi 30 ezer fontnál kisebb jövedelemből élő családok gyermekei maximum 1200 fontos tandíjkedvezményt (vagy egy másik elképzelés szerint pénzbeli támogatást) kapnak, az évi 21 185 fontnál kevesebbet kereső háztartásokból érkezők pedig már az idei esztendőtől - tanévenként legfeljebb 1000, 2006-től pedig 1500 fontos - lakhatási támogatásra is számíthatnak. A legszegényebbek tehát összesen 2700 fonthoz juthatnak, sőt, ha egy intézmény a maximális tandíjat veti ki, akkor a teljes összeghez szükséges további 300 fontot ösztöndíj formájában, saját forrásból kell garantálnia nekik.

A kormány úgy kalkulál, hogy az összes kedvezmény várhatóan a hallgatók közel harmadának jár majd, a BBC internetes hírszolgálata által idézett hivatalos statisztika szerint viszont a 2001/2002-es tanévben 43 százalékuknak egyáltalán nem, 16 százalékuknak pedig csak részben kellett megfizetnie a most még egységesen évi 1125 fontos tandíjat. A tervek ellenzői ezért egyebek közt arra hivatkoznak, hogy nem lehet "piaci alapokra helyezni" a felsőoktatást, mert akkor kiszorulnak az egyetemekről a szegény családok gyermekei, és a verseny az elitiskolákat fogja tovább erősíteni. Az ellenzék azt is a munkáspárti kormány szemére veti, hogy 2001-es választási győzelme után még azt ígérte, nem emeli a tandíjakat. A konzervatívok most azzal riogatnak, hogy a diákok hatalmas adóssággal zárják majd tanulmányaikat, az egyetemek viszont így sem jutnak elegendő pénzhez. Mint vezérük, Michael Howard elmondta, számításaik szerint a reform nyomán minden egyfontnyi bevételre 2 és fél font kiadás jut. A toryk a tandíjak eltörlésével és az egyetemi hallgatók számának maximálásával oldanák meg a gondokat, a kormánykoncepciót ugyancsak alapjaiban elvető liberális demokraták pedig még radikálisabb módszert javasolnak: szerintük az évi százezer font feletti jövedelmek adójának 50 százalékra emelésével kellene előteremteni a felsőoktatás számára elengedhetetlen forrásokat.

Abban ugyanis nincs vita, hogy az egyetemek segítségre szorulnak. A The Guardian elemzése szerint például csak épületeik renoválásához 11 milliárd fontra lenne szükségük. Az elmúlt két évtizedben Nagy-Britanniában a felére csökkent, míg az Egyesült Államokban a duplájára emelkedett az egy hallgatóra jutó költségkeret - írta a londoni napilap, amely kifejtette: nem lehet kizárólag közpénzből finanszírozni a felsőoktatást akkor, amikor már a fiatalok 43 százaléka vesz részt benne, sőt az 50 százalékos arány a cél. A tandíj bevezetésével az ágazat évi egymilliárd font pluszpénzhez jutna, és ennek csak a 10 százalékát vinnék el a hátrányos helyzetűeket támogató ösztöndíjak - állítják a program hívei, akik között ott van a legtöbb felsőoktatási vezető is. Az egyetemi szövetség például "fontos mérföldkőnek" nevezte a kormányjavaslatot, a 19 patinás intézményt, köztük az Oxfordot és Cambridge-et is magában foglaló úgynevezett Russel-csoport soros feje, Michael Sterling, a Birminghami Egyetem rektora pedig azt mondta róla, hogy bár a szükségesnél kevesebbet nyújt, mindenképpen előrelépést jelent.

Az intézmények krémjét, az úgynevezett vörös téglás egyetemeket egyébként gyakran éri az a vád, hogy kevés hátrányos helyzetű fiatalt vesznek fel. Az érintett intézmények viszont arra hivatkoznak, hogy ők nyitott kapukkal várnak mindenkit, Cambridge-ben például akár évi négyezer fontos ösztöndíjat is kaphatnak a rossz anyagi körülmények között lévő hallgatók. Így nem kell feltétlenül élniük az új rendszerben is fennmaradó diákhitel lehetőségével, aminek a törlesztése később esetleg komoly terhet jelenthet nekik. Egy tavaly augusztusban közzétett összesítés szerint Nagy-Britanniában egy év alatt 44 százalékkal, több mint nyolcezer fontra nőtt a diplomázók átlagos hiteltartozása, és a Barclays Bank becslése szerint 2010-re ez az összeg jócskán meghaladja majd a 33 ezer fontot. (A magyar diákhitelről cikkünk a 97. oldalon.)

Az alsóbb társadalmi rétegekből származók felvételi esélyeinek javítására a kormány tavaly külön hivatalt hozott létre, és külföldi - egyebek közt ausztráliai és kanadai - tapasztalatokra hivatkozva azt hangoztatja: a tandíj bevezetése nem feltétlenül szorítja ki a szegényeket a felsőoktatásból. A kisebb egyetemek viszont attól tartanak, hogy a náluk nagyobb számban tanuló hátrányos helyzetű diákoknak nyújtott támogatások miatt kevesebb bevételük marad. Nem értenek egyet a változtatási tervekkel a hallgatók sem: nemzeti szövetségük (NUS) Londonban és Belfastban is többezres tüntetéseken adott hangot tiltakozásának. A legkomolyabb gondot azonban nem ez, hanem a munkáspárti parlamenti képviselők ellenállása okozza a londoni kabinetnek. Csaknem 160 kormánypárti honatya írta alá még az ősszel a törvénytervezet ellen tiltakozó beadványt, és - noha az utóbbi hetekben Tony Blair miniszterelnök Charles Clarke-kal vállvetve kampányt indított a "lázadók" meggyőzésére - egy múlt heti becslés szerint több mint száz "ellenállót" még nem sikerült jobb belátásra bírniuk. Pedig ahhoz, hogy a jogszabály mindenképpen átmenjen a jövő keddre várható szavazáson, 81 alá kellene csökkenteni az azt elutasító munkáspárti képviselők számát.

A vita súlyos teherként nehezedik Blairre, akire a parlamenti szavazás másnapján egy másik komoly erőpróba is vár: akkor kerül a honatyák elé az iraki fegyverek szakértőjének, David Kellynek az öngyilkosságát vizsgáló bizottság jelentése (HVG, 2003. július 26.). A kormányfő azonban nagyon elszántnak tűnik. A miniszterelnöki hivatalból kiszivárgott értesülés szerint a felsőoktatásireform-tervezet bukása esetén kész akár bizalmatlansági szavazást is kérni maga ellen. A The Daily Telegraph londoni napilap értékelése szerint Blair abban bízik, hogy a kormány bukását a belső ellenzék sem akarja. Némiképpen ellentmond viszont ennek Clare Short nyilatkozata. A politikus, aki tavaly májusban az iraki háború elleni tiltakozásul köszönt le a nemzetközi fejlesztési tárca éléről, és azóta többször is lemondásra szólította föl a kormányfőt, a minap kijelentette: a képviselők számára már nem olyan ijesztő a Blair pozícióját fenyegető veszély és az a lehetőség, hogy a miniszterelnök esetleg kénytelen lesz távozni posztjáról.

POÓR CSABA