A Gyurcsány-kabinet elmúlt és következő éve

A múlt heti MSZP-kongresszust ugyan zárt ajtók mögött tartották, a szándékok ellenére némi információ mégis eljutott a közvéleményhez. A köztársasági elnökválasztást egyértelműen pártpolitikai kudarcként átélő szocialisták állítólag kifütyülték a múlt héten még egységesen támogatott jelöltjüket. Kritikából persze kijutott az SZDSZ-nek is, akik többek szerint megcsalták kormányzó partnerüket. De vajon meddig terjed a kritikai érzék hatóköre; a szocialista frakcióvezető-asszony szemében csillogó megszállott igazságszeretethez társul-e a pártelit részéről kellő önkritikai hajlam?

A lassan egy éve regnáló miniszterelnök anno teljesen új irányvonalat hozott be a szocialista párt kopott és nehézkes figurákból álló vezetőségébe. Az üstökösként felbukkant Gyurcsány Ferenc reménnyel töltötte el a baloldali érzelműeket, hogy a kormányfő lendülete katalizátorként fog hatni a szocialisták (szociáldemokraták) régóta hirdetett megújulására. Személyének kormányfői pozícióba helyezése egyfajta középre nyitási gesztusként is felfogható; nem csupán az addig reménytelennek (és talán szükségtelennek) tartott generációs váltás elindítójaként, de fellépése, habitusa révén elfogadhatóbbnak tűnt fel bizonyos jobboldali szavazók szemében is.

Kétkedők természetesen már akkor is akadtak, szép számmal a baloldali szimpatizánsok között. Ezeknek a zömében az MSZP törzsszavazói közé tartozó embereknek éppen az nem tetszett Gyurcsányban, ami mások számára emészthetőbbé tette Medgyessy Péternél, és a leharcolt szoci pártvezéreknél. Ez pedig az agilitás, vagy magabízó tetterő, amely tulajdonság vélt vagy valós visszatetsző túlhajtására (is) válaszul szavazták le 2002-ben Orbán Viktort, és adtak bizalmat az imázsát esendőségére is építő Medgyessynek. Az ambícióban bővelkedő új kormányfő tavalyi megválasztása azonban mintha mégis az orbáni attitűd érvényességét húzná alá. Önkritikusnak értékelhető ez a lépés, az addigi iránnyal, a kétéves kormányzással való elégedetlenség kifejezésének.

Bár a fiatal miniszterelnök a sporttárca irányítójaként már belekóstolhatott a kormányzati munkába, kormányfői kinevezése derült égből lesújtó villámcsapásként érhetett sok régi, hű párttagot. Gyurcsány egyébként tökéletesen tisztában van közeg-idegenségével, bizonyítja ezt több, az MSZP megújulását szorgalmazó, a párt gyengeségeit kíméletlenül feltáró, hovatovább önkritikus megnyilvánulása. Viszonyát bizonyos, a jelenlegi állapotok konzerválásában érdekelt szocialista politikusokkal tovább terhelte, hogy hivatalba lépését szinte meg sem várva fogott munkába, s buzgólkodik serényen ma is. Ez, a párton belül addig meglehetősen szokatlan lendület talán nagy társadalmi rendszerek megreformálására is képessé teszik Gyurcsányt és kormányát. Hogy ötletekben nincs hiány, bizonyítja a Száz lépés című, ambiciózus, de némileg átláthatatlan programcsomag is, ami a rendelkezésre álló idő rövidségének dacára - paradox módon - akár meg is nyerheti a választást az MSZP számára.

Afelől ne legyenek illúzióink, hogy mindkét politikai oldal számára önmagán túlmutató jelentősége lesz a következő szűk egyéves kormányzati munkának. Bár a Száz lépés elemeinek dömpingszerű zúdítása azt az érzést keltheti a szemlélőben, hogy az elmúlt három évben nem teljes intenzitással zajlott a kormányzati munka - és a programot népszerűsítő kampány sem ízlésesebb a 2001-es ország imázsnál -, az egyelőre inkább óriási, rendezetlen tervhalmazt, mint valódi, megvalósítható programot képező Száz lépés gyakorlatilag az egyetlen esélyt jelenti a szocialista pártnak a jövő évi országgyűlési választást illetően. 

A program jószándékúságát vélelmezve sem biztos azonban a pozitív fogadtatás. A sok mindent felforgató, nagyszabású átalakításokat is célzó elképzelések igen sok és különféle érdekek ütközését fogják eredményezni. Ez az ellenkezés, ami kapcsolatos a Magyarországon hagyományosan erős szolidaritással, pozícióféltéssel és a többé-kevésbé állandó panaszkodással, (nem beszélve szakmai kifogások felmerüléséről) sokszor még az adott politikai oldalon belül is elgáncsolhatja a többre hivatott ideát.

A közben önmagával és a Fidesszel elfoglalt szocialista párt sokat nyerne azon, ha példát venne a miniszterelnökről, és végre bekapcsolódna az általa elindított érdemi munkába. Különösen, mivel úgy tűnik, időközben a kormányzati felelősséggel nem terhelt nagy ellenzéki párt hangot váltott, és így talán több esély van a közös érdeket jelentő szakmai (politikai) párbeszédre. A Fidesz növekvő készsége az eszmecserére (lásd a kisebbségi törvény közös kidolgozását) persze egyrészt a közvéleménynek szánt üzenet, de ezzel nincs is baj, míg a gyakorlat nem cáfolja. A tavalyi kormányváltás óta egyébként az ellenzék mintha tudatosan visszavett volna a hangerőből, felismerve, hogy a koalíció pártjainak nincs szüksége ellenzékre népszerűsége lebontásához.

A nagypolitika megtépázott hitelét ezekben az időkben elsősorban a pártok részéről megmutatkozó kompromisszumra való hajlam adhatja vissza, ezen a területen pedig a koalíció vitathatatlanul lépéshátrányba került az államfőjelölés és -választás procedúrája során. A folyamat még a valósnál is kisebb konszenzusképességet mutatott meg transzparensen nemcsak a kormánypártok között, hanem a szocialista párton belül is. A vélemények sokfélesége - amire a szocialisták méltán büszkék - egy határ után a hatalomgyakorlást és érdekérvényesítést lehetetlenné tevő hátránnyá válik, ami pártpolitikai szempontból az ellenzék malmára hajtja a vizet, a társadalom szempontjából pedig bűnös gyengeség.

 Major András