A vidék hangja

A normandiai Camembert polgármesteri hivatala mellett, a fából összeácsolt hirdetőtáblán még vasárnap is ott díszelegtek az igenre vagy nemre buzdító, eső áztatta plakátok. A róla elnevezett sajt révén világszerte ismert, kétszáz-egynéhány lakosú falu választásra jogosult lakói nem kapkodták el a döntést: másfél órával a szavazóhelyiség megnyitása után az átlátszó urna alján még csak nyolc-tíz barna boríték árválkodott. De a háromfős választási bizottság tagjai megnyugtatták a HVG tudósítóját, az emberek legalább hatvan százaléka biztos elmegy voksolni. A szarvasmarha-tenyésztéssel és tejtermeléssel foglalkozó camembert-i gazdákat persze ugyanúgy megosztotta a kampány, mint az egész francia társadalmat, ezért a választási hatóság jelen lévő képviselői a várható eredményt illetően nem óhajtottak jóslatokba bocsátkozni.

Míg Camembert-ben egy lélek sem volt az utcán, az onnan tíz kilométernyire, a keskeny, ám takaros falusi aszfaltutakon autóval bő tízpercnyire fekvő Crouttes-ban az álmosan szitáló eső ellenére vasárnap délelőtt már-már nyüzsgés volt tapasztalható a polgármesteri hivatal előtt. "Hülyeség nemmel szavazni, csak a kommunisták és a fasiszták vannak az igen ellen" - értékelte dióhéjban a politikai helyzetet az egyik kopaszodó úr, akiről mellesleg kiderült, hogy lengyel származású, és talán ezért meggyőződéses jobboldali szavazó. Egy farmeringes fiatalember viszont csak annyit árult el, hogy nemmel voksol, és magyarázatképpen egy nyomdafestéket nem tűrő rövid kifejezéssel illette az EU-t.

A Párizs mellől harminc éve Normandiába települt, a hatalmas, csaknem 1400 hektárnyi területen fekvő Crouttes déli részén egykor szebb napokat látott vendégfogadót üzemeltető Brigitte Guidez arról panaszkodott, hogy az alkotmányos szerződés gondosan kikézbesített szövegét túl apró betűkkel nyomták, szerinte jó, ha tíz emberből egy beleolvasott. "Nyakig benne vagyunk az unióban, mi lesz, ha a nemre szavaznak többen?" - kérdezett viszsza Brigitte asszony, amikor arról faggattam, miért gondolja, hogy igent kell mondani az európai alkotmányra. A pár száz méterrel odébb lévő farmon kilencven marhát tartó gazda nemigen elegyedett szóba, a felesége és a lánya azonban beszédesebbnek bizonyult. Elismerték, hogy bármennyire keményen dolgoznak is, a különféle uniós támogatások nélkül nem jutnának ötről a hatra. Nem mintha nagyon fényesek lennének a kilátásaik: a környék elhagyatott, lepusztult farmjait tizenöt-húsz évvel ezelőtt vidéki levegőre vágyó párizsiak, az utóbbi időben pedig nyugdíjas éveikre készülő angolok vásárolják fel.

A camembert sajt őshazájától északnyugat felé mintegy negyven kilométerre, Hódító Vilmos szülővárosa, Falaise közelében óriási gabonatáblák között megbúvó Sassyban a polgármesteri hivatal előtt stílszerűen fehér abrosszal terített asztal mellett diskuráltak a szavazni érkező helyiek: ez már Calvados megye, errefelé az almabor és az erről a tájegységről elnevezett almapálinka járja. Az öregebbek ráérősen poharazgattak, a fiatalabbak, sokan gyerekestül, még vasárnap is siettek. Egyikük, aki Francois-ként mutatkozott be, már-már büszkén mesélte, hogy nemmel voksolt, mert elege van abból, hogy normális gazdálkodás helyett szubvencióból kell megélnie, ráadásul lassan könyvelést is vállalhatna, annyi az adminisztráció. Szerinte az uniós agrárpolitika tönkretette a piacot, Brüsszelben döntik el helyette, hogy mit termelhet és mit nem, a maga módján ez ellen tiltakozott. Számára sovány vigasz, hogy az idősebb nemzedék viszont áldja az EU-t, amely - mint az egyik ősz hajú beszélgetőtársunk közbevetette - húsz éve megmentette a francia mezőgazdaságot.

VIDA LÁSZLÓ / NORMANDIA