Szabó és Hrabal

Gondolom senkinek nem jutna eszébe egyenlőségjelet tenni az állambiztonsági levéltárban történő tudományos kutatás és az esetenként előkerülő szenzációs leleplezések között. Egy-egy viszonylag rövidebb lélegzetű kutatómunka nyomán születő publikáció is alkalmas arra, hogy botrányt kavarjon, ha nagy hal akad fönn a hálón. De azért ne gondoljuk azt, hogy az efféle ügyek helyettesíthetik az ügynökdossziék nyílt feltárását, a rendőrállamot működtető apparátus-listák nyilvánosságra hozását. A rendszerváltó elit másfél évtizedes vétkes mulasztása, hogy képtelen volt a teljes körű információ-felszabadításra, ezt az egy-egy történetre korlátozódó leleplezések sem feledtetik.

Értelmiségiek Szabó mellett

A magyar szellemi élet száznál több képviselője biztosította támogatásáról Szabó István filmrendezőt, akinek 1956 utáni ügynöki tevékenységét az Élet és Irodalom hozta nyilvánosságra legutóbbi számában. Részletek.

Kiderült Magyarország egyik emblematikus művészéről, Szabó István Oscar-díjas filmrendezőről, hogy közvetlenül az 56-os forradalom után három esztendőn át besúgója volt az állambiztonságnak. Borítékolható, hogy vele nem ér véget a nagy leleplezések sora, mivel az állambiztonsági iratok átrostálására létrehozott testület, a volt titokminiszter Gálszécsy András vezetésével - munkáját bevégezvén - újabb iratanyagokat adott át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, és ezt tette Tóth András nemzetbiztonsági államtitkár hivatala is. Valószínűsíthető, hogy folytatódik az, aminek – a múlt kibeszéletlensége miatt – folytatódnia kell.

Szabó Istvánnak nem feltétlenül kellett volna ebbe a csapda-helyzetbe kerülnie. Miért kényszerül szánalmas és utólagos magyarázkodásra az az ember, aki beleszólt a világ filmművészetébe, az egyetemes kultúrába, az elmúlt évtizedek világképének alakításába? Egyszerűen elő kellett volna állnia saját történetével, kiváltképp, hogy lelepleződése után Szabó elárulta, régóta belső teherként nehezedett rá az egykori körülmények (véletlen, szerencsétlen vagy éppenséggel akaratlagos) összegyúrásából képződött életepizód. Lett volna rá alkalmas pillanat bőven. Aki pedig csak egy kicsit is belelát a kártyákba, tudja: nagy tétet játszhatott volna vele. Egy másik közép-kelet-európai zseni, a cseh Bohumil Hrabal időben és önként megtette: beszervezése körülményeinek feltárása nemhogy gyökeres fordulatot nem hozott megítélésében, de még szeretetreméltóbb alakot formált belőle olvasói körében. Kár, hogy Hrabal példája nem indította be Szabó István fantáziáját.

Mohai V. Lajos