Könyv Orbánról - Térkép a damaszkuszi úthoz

A Heti Válasz által gondozott kötet becsületére legyen mondva, hogy szinte provokáló módon dob fel magas labdákat, a régebbi és mostani, egymást ütő Orbán-idézetekre való “ráugrásra” csábít. A gond csupán annyi, hogy akik ezt olvasván a volt (és talán leendő) kormányfőt szélkakasnak, köpönyegforgatónak nevezik, nagyon idegesek lesznek, amikor MSZP-politikustól citálja a másik oldal, hogyan vélekedett 1985-ben és manapság NATO-ról, egypártrendszerről és piacgazdaságról. Vagy amikor SZDSZ-es vezetőknek a szocialista pártról szóló 1989-90-es és 1994 utáni eszmefutatásait vetik össze

De azért három kormányváltással öregebben is megüti fülünket a Kónya-dolgozatot elítélő 1991-es Orbán-beszéd azon félmondata, hogy “szeretném határozottan visszautasítani az inkriminált írásban foglalt azon szemléletet, amely arról szól, hogy a demokrácia biztosítéka nem intézményekben, hanem személycserékben van”. Néhány évvel később már Orbán az, aki “több mint kormányváltásról”, az alvadt kádári struktúrák feltöréséről, média-kiegyensúlyozásról szólván gyakorlatba ülteti át a kónyai logikát, a kulcsintézmények vezetői posztjainak hatalomváltás utáni újraosztásával. Ez irányváltás ugyan a javából, de mégsem unikum. A könyv főhőse csupán nyíltan csinálta azt, amit más pártok sutyiban, a régi “menedzsment” által kinevezett testületek munkájának bírálatát, saját híveik pozícióba helyezését.

Orbán ’94-ben, a rádiós elbocsátások idején még független közszolgálati médiáról beszél, nem telik bele egy évtized, s jobb-és baloldali tévécsatornákra osztaná az MTV-t. A különbség itt ugyanaz: az immár O. V. fémjelezte jobboldal többé-kevésbé nyíltan “bevállalja”, hogy igényt tart a céljait kiszolgáló, neki dolgozó újságok, televíziók létére. Míg a jelenlegi kormányoldal látszólag sokkal indirektebb módon kötődik saját médiaszegmenséhez, inkább “a pártatlan sajtó” fontosságát hangsúlyozza. Valójában azonban ott is megvannak az elfogultságból szőtt kapcsok. Ismét a kérdés: melyik elítélendőbb: a nyíltan felvállalt “vazallusmédia-program” avagy a háttérből sunyító pártszolgálat.

Bár egyetlen politikusnál sem egyszerű kideríteni, mondatai közül mit diktál valódi meggyőződés, s mit a taktikai kényszer, a kötet mindenesetre korlátai mellett is hű tükre az orbáni metamorfózisnak. A rendszerváltás utáni években az akkor még lazábban kormányzott Fidesz legfőbb arcává vált politikus az MDF-kurzushoz törleszkedő egyházi vezetőket bírálja, élesen kikel azon nézet ellen, miszerint a vallás nem magánügy. 2000-ben adott rádiós interjújában már a destruktív szekták kártékony hatásairól elmélkedik. (Ma pedig semmi kifogása a “vallás magánügy” kitétel hallatán Gestapót és haláltábort vízionáló fegyverhordozója ellen) Ugyanilyen megítélésbeli átváltozás történt sorkatonaság, drogtörvény, melegek, és a halálbüntetés dolgában. De éppen a beszéd és cselekvés Orbánnál is gyakran feszülő ellentmondása adja ki a társadalmi véleményklíma reáliáit tisztelő pragmatikust. A hadkötelezettség ügyében látható, hogy a volt miniszterelnök felismerte: a “kötéllel fogás” jobbára csak az idősebbek bizonyos részének tetsző erőltetése fiatal voksok százezreit taszíthatja el.

Orbánt riválisai a jogállami demokráciát fenyegető patás ördögnek, hívei patyolattiszta karizmájú, már-már emberfeletti zsenialitású idolnak tartják. Az Orbán-fanok személyi kultuszhoz hasonlító rituálét dolgoztak ki a vezér glorifikálására. A “Viktor-gyűlölők” táborából pedig nemegyszer ugyanazon lélegzetvétellel szokták a Fidesz-elnököt rasszistának nevezni és lecigányozni. Tárgyalt mű egyik nézőpont alátámasztására sem vállalkozik. Helyette egy olyan gyarló közszereplő profilja rajzolódik ki, aki sokszor játszik a tűzzel, de mindig keze ügyében van a poroltó. A válogatásban benne foglaltatik ama Orbán, aki a Vasárnapi Újságnak nyilatkozva elhatárolódik a Szabó Dezső-emlékműsor antiszemita felhangjaitól. Aki, bár a szomszédos országokkal kötött alapszerződések ellen szavazott, kormányra jutva nem kívánja azokat felülvizsgálni vagy hatálytalanítani. Aki a nacionalista szirénhangok dacára megszavazza Románia uniós csatlakozását. Aki Tisza István szobrának avatásakor nemcsak az “idegenlelkűeket” de a “magyarkodókat” is bírálta. A Fidesz-elnök ilyen megszólalásai egyik oldal sajtójában sem voltak túltárgyalva. Balliberális térfélen zavarta volna az antiszemita, irredenta Orbán-képet. A másik végen pedig a hangsúlyos kiemelés akadálya a félelem volt, hogy ezzel elidegenítik a komoly nehézségek árán integrált szélsőjobb híveit.

A tallózmányból kiderül, nem könnyű egy miniszterelnök élete. Strapás lehetett röhögés nélkül kibökni ama mondatot, hogy “a kormányzati munkában nehezen orvosolható veszteséget jelentett volna, ha a kisgazdapárt elnöke elhagyja a kisgazdapártot, és köztársasági elnök lett volna.” Valószínűleg az is próbára tette a nevetőizmokat, hogy Simicska Lajos APEH-elnökségét szakmai okokkal indokolta. Nagy hidegvér, és jó időzítés kellett ahhoz a bravúrhoz, hogy táborának preferenciái dacára a tandíj kapcsán a Horthy-rendszer oktatáspolitikáját szidja, és a Kádár-korszakét dicsérje. (“Ha így megy tovább, az oktatás visszatér a Horthy-korszakba, és egy falusi gyerekből legfeljebb falusi tanító lehet. Nem értettem egyet a Kádár-rendszer oktatásának ideológiai alapjaival, de az az iskolarendszer legalább megengedte, hogy a szegény családok gyermekei is értelmiségi pályára lépjenek.”)

Mindenesetre a kötetben is prezentált szónoki brillírozásra igencsak szüksége lesz Orbánnak, amennyiben hatalomra kerülve meg kell majd okolnia a jobboldali Bokros-csomagot.

PAPP LÁSZLÓ TAMÁS