Mikola és a lúzer-kommandó

© Vörös Szilárd

Nem kívánom Mikola doktor balfogásait elemezgetni, bár kétségtelenül hozzájárult a Fidesz vereségéhez azzal, hogy kezére játszott a szocialisták fürgeagyú kampánystábjának. Mert amazok felszedték a szerteszórt ostoba jópofaságokat, s akkorákat húztak a „polgári szövetségre”, hogy a mikolaiádák puffanásai a legkisebb falvakig elhangzottak. Mindennek ellenére Mikola a Fidesz vereségének sokkal inkább a szimptómája, semmint oka.

Már a választások előtt világos volt, hogy a legtöbb választókörzetben apró különbségek fogják eldönteni a mandátumok sorsát. Miként tudni lehetett, hogy annak a pártnak lesz esélye elhozni ezeket, amely helyben hiteles képviselőt tud állítani, aki mögé ráadásul elfogadható és befogadható pártprogram fest hátteret.

Szun Wu írja a leghíresebb ókori kínai haditudományi műben, amelynek címe „A hadviselés törvényei” (Szun Ce): „aki nem követ el hibát, annak vállalkozásai mindig győzelemhez vezetnek, s olyanok fölött aratja győzelmét, akik már eleve vereséget szenvedtek.” Jó pár emberrel beszéltem a választási időszakban, akik nem tudtak szabadulni az érzéstől, hogy a Fidesz kampányával valami nem stimmel. „Mintha nem akarnának igazán nyerni” – mondogatták. Ha Szun-Ce 2500 év után feltámad, talán megerősíti, hogy a jobboldal már a kampány kezdete előtt vereséget szenvedett.

A közvetlen választási időszakot megelőző felmérésekből a Fidesz is rájöhetett volna, az emberek nem akarnak a kampány miatt felfokozott izgalmi állapotba kerülni, elutasítják a belemenős konfrontációt, a negatív kampányt és üzeneteket. Egy kicsit végre jól akarják érezni magukat, s biztonságra vágynak. Hogy a Fidesz ezek után saját kényszerképzetei, alkalmatlan elemzői vagy hozzá nem értő kampányvezetése miatt vont-e le helytelen következtetéseket (s ezt az eredmények ismeretében kockázat nélkül állíthatjuk), ma még nem tudható. De az biztos, hogy a „Rosszabbul élünk mint négy éve” szlogenről és mindarról, ami a média teljes sávszélességén hozzákapcsolódott, pár nappal megjelenése után már kiderült, teljesen hatástalanok, ezért alkalmatlanok a választók megnyerésére.

A köznép ugyanis viccet csinált a komornak szánt kampányból (igaz, a többiekéből is), s a kreatív grafikusok tucatjával gyártották a Fidesz-plakátok sötét tónusát és formai elemeit megtartó, de mondanivalóját nevetség tárgyává tévő átértelmezéseket. A végén Hiller István, az MSZP elnöke sem hagyhatta ki a ziccert, s a párt nagygyűlésén felidézte a plakátokon sanyarú képet vágó idős asszony, Fata Jánosné nyilatkozatát arról, hogy a fotósok miként akartak még és még bánatosabb ábrázatot előcsikarni belőle.

Ez nem csak azért volt baj a Fidesznek, mert az emberek – akiknek többsége a felmérések tanúsága szerint jobban érzi magát, mint négy éve –, az Istennek sem akartak kétségbeesésbe zuhanni, s ezzel elutasítani a regnáló kormányt, hanem azért is, mert magának a jobboldali tömörülésnek a hitele is meggyengült. Márpedig a Fidesz kampány második felében éppen erre lett volna szükség, hiszen akkor már jobb életet ígért a párt.

Csakhogy – bár Orbán Viktor pártelnök számtalanszor elmondta, hogy 3,2 millió emberrel konzultáltak – a Fidesz nem állt elő konkrét programmal, olyannal, amivel azonosulhattak volna a választópolgárok. Pedig a nemzeti konzultációból ennek kellett volna következni. Az MSZP ezzel szemben nem hivatkozott a népre, hanem precízen kigondolt hívószavakkal állt elő. Ilyenekkel: jövő, építkezés, autópálya, munkahely az autópálya mellett, oktatás az autópálya mellett, befektetés az autópálya mellett. Ráadásul választókörzetekre lebontva megmondták, hogy ki-ki a saját lakóhelyén mire számíthat. Ez a testre szabott kampánytartalom sokkal erősebb volt, mint a Fidesz – munka, otthon, család – általános hívószavai. Mindezek miatt a szocialistáknak a költségvetési hiány eltakarítására kilátásba helyezett eufémisztikus gazdasági intézkedéscsomagja még mindig megfoghatóbbnak, elfogadhatóbbnak tűnt, mint az a bizonytalanság, ami a jobboldal homályos jelszavaiból kimagozható volt. Azaz a választók a bizonyosan bekövetkező kisebb rosszat többre értékelték a bizonytalanság fennmaradásánál.

Lehetne még említeni a sokak által elfogadhatatlannak érzett fideszes stílust, a túl sok ígéretet, a nyilvánvaló valótlanságokat, a kampányban újra és újra felmerülő, törvénytelenséget súroló, vagy annak határait átlépő ügyeket, a szerverhekkeléstől az „oszt jónapot”-os Orbán eligazításig. De ez már csak adalék lenne annak a zűrzavarnak az illusztrálásához, amelyben Mikolával akarták meggyógyíttatni a nemzetet. Így a bukáshoz egyáltalán nem a nagyhangú doktor fellépése nyitotta meg az utat, ehhez egy egész lúzer-kommandóra volt szükség.

Meixner Zoltán