Magyarország energiapórázon?

© hvg.hu

A minap szignált orosz gázszerződés újabb hadszínteret emelt belpolitikai fókuszba. Orbán Viktor a parlamentet faképnél hagyó „puccsról” beszél. A doku-mentumot jegyző miniszterelnök viszont azt hangsúlyozza, hogy a Gazprom kínálta opció létező alternatíva, míg az euroatlanti projekt csupán tervfázisban van. Előbbi megállapítás nevezhető „kampányízű túlzásnak”, az utóbbi pedig „reálpolitikai bölcses-ségnek”.

De mindenkit óvnánk attól, hogy a szükségesnek látszó döntésből erényt kovácsoljon. Főleg, hogy könnyen bebizonyosodhat: a geopolitikai determináltságra hivatkozó, hamis okfejtésről van szó. Amelynek jegyében az elit az időlegesen kifizetődőnek tűnő, de hosszútávon baljós perspektívákat felmutató "járt utat" választja, a strapás, közös erőfeszítést megkövetelő új ösvények helyett. Így vitatkozni legfeljebb arról tudunk: szükséges vagy szükségtelen rosszat fogadtunk-e el Moszkvában? A leszerződés időleges, taktikai magyar siker – és stratégiai uniós kudarc.

Nyilván az olvasó is felteszi a kérdést: mi a baj a Déli Áramlattal, amelynek műszaki paraméterei nagyjából egybevágnak az összeurópai-transzatlanti gázvezetékével? Vagyis azon keresztül  ugyanúgy fedezhető a magyar energiaszükséglet. Ennek technikai kivitelezhetősége aligha vitatható. Fenntartásaink nem is szállítástechnológiai, hanem civilizációs és biztonságpolitikai jellegűek. Tudjuk, minden papír annyit ér, amennyi betartatható az ott foglaltakból. A Nabucco mögött beruházóként ott áll az Unió (és közvetve Washington). Ergo, az Oroszországot megkerülő-kiiktató csővezeték üzemeltetője egy szuperhatalmi nagyságrendű államcsoport volna. Amelynek – uniós tagságunk révén – hazánk is résztvevője. Így a gázüzletben a Moszkvához hasonlóan antidemokratikus partner közép-ázsiai országokkal, köztük Türkmenisztánnal, kedvező pozícióból tárgyalhatunk. Az oroszok viszont nem egy kontinentális államszövetséggel, hanem egyedi országokkal szerződnek. Így, nyitott gazdaságú, sérülékeny kisállamként magunkban nézhetünk farkasszemet az északi tajgamedvével.

Ha valaki ezek után se tudja, mi a baj Oroszországgal, elolvasásra javalljuk neki Szűcs Jenő, „Vázlat Európa három történeti régiójáról” c. történetfilozófiai esszéjét. Melyben világosan körvonalazódik a nyugati civilizáció (illetve az oda – fáziskésése miatti keleties torzulásai dacára is – felzárkózni akaró Közép-Európa) és a bizánci kultúrkör közti súlyos különbség. Oroszország társadalomszerkezeti hagyományaitól idegen az önálló polgárság, a közhatalmi centrumoktól független, autonóm városfejlődés, az egyházi és világi tekintély különállása, majd szétválasztása. Soha nem vertek gyökeret az uralkodói önkénynek ellenszegülő nemesi és civil szabadságmozgalmak. Felkelések persze voltak, de azokat a korlátlan hatalmú államgépezet általában gyorsan elfojtotta.

Mikor a cári abszolutizmust forradalom döntötte romba, akkor se tudott létrejönni népszuverenitáson alapuló demokrácia. Helyette még a cárizmusnál is rosszabb (ugyanakkor öntudatlanul is annak parancsuralmi gyökereiből táplálkozó) diktatúra született. Bizánc társadalom-felfogása (amiről az orosz államrezon-koncepció mintázódott) nem a társadalmi szerződések hálózati rendszerén, hanem az „erősebb kutya jogán” alapuló totális alávetésen nyugszik. Oroszországban (kérészéletű hatalmi vákuumoktól eltekintve) nemigen működhetett szuverén parlament, független bíróság, hatalommegosztás elvén nyugvó közjogi szisztéma, kritizáló sajtó. Így pedig szabadpiaci gazdaság helyett csak államfüggő, extenzív kliensstruktúra jöhetett létre.

Gyurcsány és Putyin aláírták a szeződést. Arcára fagy? © AP

Putyin államában is kevés az újdonság. Klasszikus bizánci modell, ahol nemcsak a tömeg, de az elit is a monolitikus palotakormányzat alá rendelődik. Nincs önjáró vezetőréteg, csupán „szolgáló nemesség”. Udvari intrikák során egymással szemben kijátszható frakciók. Oroszországban gyakorlatilag kimúlt – illetve nyugati értelemben meg se teremtődött – a versengő pártrendszer. Bár Putyin hivatalosan visszavonul az elnöki székből, utódlása a cári autokrácia szertartáskönyve alapján zajlik. Nem kérdés, hogy örökébe saját udvari embere lép. Valamint, hogy ez semmiféle irányváltást nem jelent. Az ország továbbra is a cári-szovjet birodalmi öntudat felélesztésében látja a fejlődés zálogát.

Mondhatnánk, sebaj: ott a Nabucco. Az majd balanszírozza a Déli Áramlatot. Igen ám, csakhogy Európa – gazdasági latolgatások alapján rövid-és középtávon legalábbis – nem tud két vezetéket eltartani. A kérdés tehát nem az és, hanem a vagy mentén tevődik fel. Ha a Déli Áramlat zúgni kezd, írott malaszttá degradálhatja a közös nyugati energiatervet.

Mikor a Perzsa Birodalom látta, képtelen nyílt agresszióval legyőzni a görög városállami demokráciákat, megpróbálta őket – pénzzel, csellel, manipulációval – összeugrasztani. A Szovjetunió elbukta a fegyverkezés hidegháborúját. A KGB-folytonosság által örökébe lépő putyini Oroszország most a gazdasági hidegháborúval akar revánsot venni. Fegyveregyenlőtlenségen alapuló szerződésekkel, üzleti hírszerzéssel, bizantinus intrikadiplomáciával megbontani az uniós egységet. S érdekszférájába tagolni Közép-és Délkelet-Európát. Az orosz nemzettudat komplexusait, kisebbrendűségi szorongását remekül aknázza ki a Kreml régi-új gazdája. Moszkva érdeke, hogy ne legyen kontinentális akaraton nyugvó, USA-támogatású energiapolitika. Hanem széthúzó, egymással torzsalkodó államok, amelyeket az energiapóráz révén magához köthet.

Gyurcsány a nemzetgazdasági önérdeknek talán jó tett, de az összeurópai gazdaságpolitikára jelentős csapást mért. Megfordult a szereposztás: rendszerint a Fidesz helyezi a provinciális helyiérdekűséget az integráció elé. S a kormányoldal játssza az européert. Itt viszont Fletó volt szűklátókörű, mucsai és Orbánék gondolkodnak civilizációközi dimenziókban. Európa rovására jutottunk előnyösnek látszó, de távlatosan visszaütő pozícióhoz.

Fontos hangsúlyozni: Oroszország demokráciadeficitjének bírálata nem azonos az orosz emberek teljesítményének lebecsülésével. Amúgy sem kell mindent az oroszokra kenni: a szituációért legalább annyira, ha nem jobban felelős a brüsszeli eurokrácia, amely képtelen volt időben reagálni az orosz kihívásra. (Lásd a Nabucco csigatempóját.) De azért nincs minden veszve, amit Brüsszel lerontott, az a tradicionális orosz slamposság talán helyrehozza. Az orosz politika típushibája, hogy előbb lő, aztán kérdez. Itt – akárcsak az Északi Áramlatnál – már levajazták a dolgot, anélkül, hogy építési hozzájárulásért folyamodtak volna a tranzitállamok – Ukrajna és Románia – irányába. Fel van hát dobva a magas labda az eurodiplomáciának. Ha e két országot Nabucco-pártivá teszi, a Déli Áramlat kiütve. Végrehajthatatlan szerződés pedig semmisnek tekinthető, nem igaz?

Papp László Tamás