A válság feketelevese: mit kell túlélnünk 2009-ben?

Egy New York-i bróker a tavaly őszi tőzsdei vérzivatarban. Sokan fogják követni ezt a mozdulatot © AP

A magyar gazdaság fő problémája a korábbi elhibázott gazdaságpolitikából származik. A modern piacgazdaságokat működtető államok általában anticiklus gazdaságpolitikát folytatnak. Fellendüléskor tartalékokat képeznek, például adót emelnek, vagy a túlfűtöttség elkerüléséért megdrágítják a pénzhez jutást, a recesszió elkerülésére vagy a növekedési ütem visszaesésének mérséklésére viszont többek között állami beruházásokkal, adókönnyítéssel és kamatcsökkentéssel ösztönzik a növekedést.

Magyarországon azonban úgynevezett prociklikus gazdaságpolitika folyt. Amikor jól ment a szekér, a megtakarítások helyett a belső fogyasztás növelését segítették, ami olyan mértékűvé vált, hogy csak az államadósság növekedésével lehetett finanszírozni. A lakosság pedig megtakarítások helyett adósságba verte magát. Mivel a mind kockázatosabb állami kiadások finanszírozására csak magas kamatok mellett lehetett a világ pénzpiacain forrásokhoz jutni, a forint alapkamata is kényszerűen magasan maradt. Így a lakosság, de a vállalatok is, ha tehették, idegen fizetőeszközben, főleg svájci frankban adósodott el. És ekkor talált bennünket telibe a globális pénzügyi válság, ami miatt a legnagyobb veszteség éppen a bizalomban következett be.

Ebben a helyzetben a magyar államnak az IMF-EKB-hitelcsomag mellett sincs más lehetősége, mint tovább faragni az állami kiadásokat, ami a gazdaság visszaesését fogja erősíteni, ám ez még mindig jobb, mint a bizalomhiány (s az eladhatatlan magyar állampapírok) miatt finanszírozhatatlanná váló állam pénzügyi csődje. Így annak az adómérsékléssel és az EKB-szintre való kamatcsökkentéssel járó gazdaságpolitikának, amelyet Nyugat-Európában látunk kibontakozni, semmilyen esélye nincs rövid távon. Természetesen ebben a helyzetben az EU-tól származó források sokat segíthetnek, de megváltást vagy akár csak gyors megoldást nem hoznak a bajainkra. Nem maradt más, át kell alakítani azt a gazdasági szerkezetet, amely nyakló nélkül nyeli el a pénzünket: meg kell reformálni az egészségügyi rendszert, az önkormányzati rendszert, az oktatási rendszert, át kell alakítani az adózást és így tovább. Na de mi lesz addig?

Munkanélküliek egy borsodi kocsmában. Az ország issza a levét © Horváth Szabolcs

Túlélni a stresszt. Eddig is tudtuk, hogy nekünk Mohács kell. Most, hogy megkaptuk, talán nekikezdhetünk összerendezni magunkat. Ezt biztosan megnehezíti, hogy közelegnek az európai parlamenti választások, nem sokkal később pedig az országgyűlési választások. A politikai csatazaj nyilván felkorbácsolja az indulatokat, eltérítheti a gondolkodást a racionalitástól, s igen jelentős stresszt gyakorol a gazdaságra és a polgárokra egyaránt. A stressz gazdasági pusztító ereje pedig közismert. Az alkalmazottak teljesítménycsökkenése és hiányzásai önmagukban is sok százmilliárdos károkat képesek okozni, nem is beszélve a pótlólagosan megjelenő egészségügyi költségekről, s a további járulékos kiadásokról. Persze a stresszért nem csak a politikai szféra a felelős, hiszen a megélhetés szavatolása és az eddig felhalmozott vagyon megtartása, a kitűzött életcélok melletti kitartás vagy éppen a róuk való lemondás legalább ennyi feszültséggel jár.

Túlélni a munkanélküliséget. A magyar gazdaságot és társadalmat jelenleg a munkanélküliség gyors növekedése fenyegeti leginkább. Ha csak százezerrel nagyobb munkanélküli tömeg alakul ki az idén, ahogy azt például a kormány is prognosztizálta, az azzal jár, hogy ennyien esnek ki az értékteremtésből, ennyivel több embernek kell ellátást folyósítani, s ennyi embert ér súlyos megélhetési trauma. Családtagjaikkal együtt az érintettek száma a félmilliót is elérheti, ami a magyar lakosság öt százaléka. A munkanélküliség nem pusztán a bevételi források elapadását jelenti, hanem a fogyasztásuk visszaesését, a hiteleik visszafizetésének elhalasztását stb., ami az amúgy is gyengélkedő gazdaságot tovább húzza a recesszió felé. Az állam kénytelen lesz ezeknek az embereknek az útját egyengetni egy új munkaadóhoz az elhelyezésüket segítő tanácsadással, átképzéssel és közteherkönnyítésekkel, egy olyan környezetben, ahol a fő húzóerőt kitermelő exportpiacok beszűkülése miatt az alkalmazottak számának növelésére igen csekély hajlandóság mutatkozik.

Túlélni a jövedelemcsökkenést. Felmérések igazolják, hogy az aktív korú európai polgárok leginkább a munkanélküliségtől tartanak. Magyarországon is hasonló a helyzet, olyannyira, hogy sokan betegállományba sem mernek elmenni az állás elvesztésétől való félelmükben. A munkaadók jelentős része (ha adottak a feltételek) az elbocsátásokat igyekszik racionalizálással megúszni. Ennek egyik legegyszerűbb eszköze, hogy a foglalkoztatási költségeket befagyasztják vagy mérséklik anélkül, hogy elbocsátásokba fognának. Ennek kettős haszna van. Megőrzik az alkalmazottak megélhetését, s megőrzik a munkavállalókban megtestesülő humántőkét, aminek nagy hasznát vehetik a konjunktúra beindulásakor. A válság a vállalati működés racionalizálására is jó alkalmat teremt, s az új munkakörök kialakítása vagy átrendezése a bérezés újraszabását is lehetővé teszi. A 2008-as prémiumok java, s nagy valószínűséggel a 2009-esek szinte egésze a béremelésekkel egyetemben e folyamatoknak áldozatul fog esni. Erre utal többek között, hogy a reformszövetség (amelyben igen nagy munkaadói szervezetek is képviseltetik magukat) a nominális bérek megőrzését tartja kívánatosnak, ami az infláció mértékében való bércsökkentést jelent. A köztársasági elnök nadrágszíjhúzásra vonatkozó intelmei alighanem hamarosan a munkahelyeken is megerősítést kapnak.

Túlélni a gazdaság visszafeketedését. A magyarok nagy többségében meglenne az igény a tisztességes közteherviselésre, s a korrupció, a feketegazdaság felszámolására (az eva sikere például nemcsak a kisebb adómérték, hanem a hatalmas adminisztrációs tehertől és a számlavásárlási svindliktől való megszabadulás lehetősége miatt is lett oly átütő), de a túlzottan nagy közterhek befizetésére egyáltalán nincs hajlandóságuk. A recesszió elmélyülésével így várható, hogy a fekete- és a szürkegazdaság visszaerősödik, ami egyáltalán nem lesz jó hatással az ország egészségi állapotára (az elmaradó adókat igen drága külső hitelekből kell pótolni), s a hatóságok várható, egyre keményebb fellépése nemcsak a behajtott adóforintokat, hanem kényszerűen a nemzeti stresszszintet is növelni fogja. Ha csak számlanélküli ügyeskedésről lenne szó, mindez talán nem is érdemelne említést. Csakhogy az állami megrendelésekért és uniós forrásokért élesedő harc óhatatlanul a korrupció lehetőségét is megerősíti. Márpedig, ha a kormány által beígért gazdaságélénkítő intézkedések nem lesznek hatékonyak, az előrevetíti, hogy Magyarország nem lesz képes önerejéből talpra állni, s akár évtizedekre konzerválódik lemaradása, fejletlensége nemcsak az unió derékhadához, hanem a közép-európai térség közben mellettünk elhúzó országaihoz mérten is.

Túlélni a közszolgáltatások leépülését. Ha az mellékelt táblázatra vetünk egy pillantást, azonnal kiderül, a versenyképességünk azon bicsaklik meg, hogy az állam a GDP túlságosan nagy részét osztja el. Különösen sokat költünk központilag szociális és lakástámogatására.

	EMU 2005	Visegrádi hármak 2005	Balti országok 2005	Magyar-ország 2005	Magyar-ország 2007	Magyar-ország 2010
Állami működési funkciók	15,5	19,0	20,8	16,6	14,3	14,6
Jóléti funkciók	75,9	68,7	67,2	70,1	69,8	72,5
Oktatás	11,3	12,6	17,3	13,9	12,7	12,5
Egészségügy	14,6	13,2	12,1	10,9	10,5	10,0
Nyugdíjkiadások	28,6	24,7	19,7	19,7	21,0	23,4
Szociális és lakástámogatás	17,6	13,4	11,9	20,9	20,5	20,9
Környezetvédelem, kultúra	3,8	4,7	6,2	4,6	5,1	5,7
Gazdasági funkciók	8,6	12,3	12,0	13,3	15,7	12,6
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0
Összes elsődleges kiadás a GDP százalékában	44,4	39,6	33,6	47,0	46,1	42,5

Forrás: MNB

Ha az állam (beleértve a kormányon kívül a parlamenti pártokat, a nemzeti bankot, az önkormányzatokat, sőt, a köztársasági elnököt is)  az ország hosszú távú érdekeit tartja szem előtt, aligha tehet más, mint támogatja e kiadások mérséklését. Hogy miből jár majd kevesebb és miért kell majd (többet) fizetni, azt ma nehéz volna megmondani, de bizonyosan megjelennek olyan kiadások, amelyekkel eddig nem kalkuláltunk. Emellett felütheti fejét az önkormányzatok túlélési reakciójaként a hozzájuk tartozó szolgáltatások (például a távfűtés vagy a helyi közlekedés) megdrágítása.

Túlélni a mobilitási kényszert. Persze ebben a helyzetben is lehet minek örülni. Az átrendeződés ugyanis mindig új lehetőségeket teremt. A nagy vagyonokat is mindig háborúk vagy válságok idején alapozták meg. Igaz, az átlagmagyar vállalkozási ismeretek és tőke nélkül aligha spekulálhat azon, hogy álmait kergetve bombaüzletbe vágjon, hitelt sem igen kapna hozzá. Ugyanakkor a válság felszíthatja a jobb pozícióba kerülés érdekében való tanulás iránti vágyat, illetve lökést adhat a földrajzi mobilitásnak is. És alighanem felteszik majd azt a kérdést is (ha látják, hogy az államra hiába várnak), hogy mit tehetnek magukért. Az attitűdváltásra nagy szüksége lenne az országnak. A magyar vállalkozások említést érdemlő része azért nem fejlődik tovább, mert a tulajdonos már keres vele annyit, amennyire szüksége van, a további növekedéshez szükséges változások már az életminőségét rontanák, az örökösei pedig gyakorta nem kívánják folytatni a tevékenységét. Így a cégeket eladják vagy egyszerűen bezárják. A válság így arra is ráébreszthet, hogy hosszú távon megéri építkezni, sőt, hosszú távra érdemes építkezni.

MZ