Hazavágnák: lejáratás után törvényekkel takarítanák el a Tiszát?

A Tiszát kizárni a választásokból nem kell félnetek jó lesz. Hogy a parafrázis eredetijének mi lett a vége, azt a Bánk bánból tudjuk, feltéve persze, hogy nem a Gázszerelési ismeretek vagy a Ferrari-szervizkönyv az egyetlen kötet, amit életünkben kezünkbe vettünk. Hogy a Magyar Péter ellen folyó kontrollvesztett hajtóvadászat hova fajulhat, arról csak balsejtelmeink lehetnek, friss lapszámunkban az egyre durvább fejlemények alapján vázolunk fel néhány forgatókönyvet.

Fókuszban összeállításunkban áttekintjük azt a karaktergyilkosságtól a jogi diszkvalifikálásig terjedő arzenált, amit Orbánék bevethetnek a Tisza ellen. A személyre szabott „lex Magyar”, az ellenzéki parlamenti munka ellehetetlenítése, a gyülekezési szabadság korlátozása, a Tisza külföldről finanszírozott projektté bélyegzése szerzőink szerint azt sejteti, hogy nem a Pride lesz a közeljövő legkiélezettebb politikai összecsapása.

A témához kapcsolódó interjúnkban Majtényi László jogtudós megállapítja, hogy a rendszer züllöttsége immár azok számára is láthatóvá vált, akik eddig félrenéztek, és Orbán látja az ebben rejlő veszélyt.

Bódis Kriszta, a Tisza társadalompolitikai szakértője pedig az őket ért rendszerszintű bántalmazásról beszél, és arról, hova vezet, ha politikai kalandorok és csinovnyikok töltenek be szakértői pozíciókat.

A nép ellenségeit ki kell zárni a demokráciából, korlátozni kell a szabadságjogokat, és ezt a nép érdekében kell megtenni – ezt az eszmefuttatást Szellem rovatunk idézi annak illusztrálására, miért maradt a polgári demokrácia hiú ábránd a második világháború utáni Magyarországon. Valószínűleg Orbánnak csak ez rémlik a gimnáziumi történelemórákról, ezért dicsekszik azzal, hogy ha neki sikerült, bárkinek sikerülhet az érettségije. A 95 éves Sándor Iván írót viszont a késői felismerések dilemmájára figyelmezteti a történelem. Interjúnkban a két világháború példája mellett emlékeztet: senki sem vette észre húsz éve, hogy már a diktatúra előszobájában vagyunk, pedig Orbán már akkor „puskaporszagot” szimatolt, és kijelentette, hogy a haza nem lehet ellenzékben, kétségbe vonva politikai ellenfelei magyar mivoltát.

A hataloméhség társbetegsége a közpénzbulimia, de persze az ebben szenvedő NER-es elit is a nemzet része, olyan, mint a Himnuszban az értük csepegő nektár. A fékevesztett rongyrázásról Tóta kolléga írt lehengerlő publicisztikát, amiből az is kiderül, mi különbözteti meg a Ferrari akciós újságját böngésző konzumidiótákat az általuk majmolt arisztokráciától. Megsúgjuk: a kultúra. Magyarország rovatunkban bemutatjuk az amerikai elnök fiát Budapestre hozó üzletembert, és a történet mellékszálán zsíros Tiborcz-üzletekig jutunk. S bizonyára csak a véletlen műve, hogy másik cikkünkben az állami aranyvízumprogram haszonélvezői között is ott találjuk Orbán vejének érdekeltségét.

Ifjabb Donald Trump a napokban megfordult Romániában is, ahol az elnökválasztás megismételt első fordulójában is elsöprő győzelmet aratott a szélsőjobb jelöltje. A Világ rovatból és publicisztikánkból Parászka Boróka jóvoltából megismerhetjük Orbán Viktor román verzióját, aki éppen túlszárnyalja a példaképét, és megtudhatjuk, mit okozhat a határon túli magyaroknak, ha két szuverenista van egy csárdában. A rovat másik cikke Kanadába kalauzol, ahol viszont a szavazók összezártak Trump hódító szándékaival szemben, és a liberálisok nyerték meg a választást.

Habár az amerikai elnök megosztott magáról a világhálón egy pápajelmezes képet is, a narancssárga köd helyett a fehér füstre koncentrálunk a lapzártánk utáni napokban. Helyszíni beszámolóinkat a pápaválasztásról a HVG online felületein követhetik, amelyhez, ha kedvük tartja, kipróbálhatják a portréalanyunk, Schwab Richárd által javasolt napi 16 órás böjtöt is.