Fekete fehér folt

„Nem volt elég nekik, ami történt, visszajönnek (...) Szívós, konok népség, az egyszer biztos, a fene a makacs fajtájukba!” Szántó T. Gábor szikár novellájának egyik szereplője füstölög ekképp magában 1945 forró nyarán. A vasúti kalauz talán nem is igazán mérges, csak egy korsó habzó sörre vágyik, ám helyette a vonatról leszálló két zsidó titokzatos ládáinak szállítólevelével kell bíbelődnie. Az először bő évtizede az Élet és Irodalomban megjelent, Hazatérés című elbeszélés lett a gerince a napokban moziba kerülő, a februári Berlinalén közönségdíjat elnyert filmnek (lásd Mentek, jöttek című írásunkat).

Az 1944-es deportálás utáni maradék zsidóság visszaérkezése, honvisszafoglalási kísérlete hét évtizede olyan politikai-etikai téma, amely időnként búvópatakként tör a felszínre, szembenézésre, társadalmi önvizsgálatra szólít fel, ám ez rendre elmarad. Igazi kapaszkodót ehhez eddig jószerével csak az irodalom kínált, az újra és újra tabusított tematika a történetírásban is jókora fehér folt, annak ellenére is, hogy az ügy tisztázásához fontos adalékokkal azért már hozzájárult. Mindenekelőtt annak az indulat szülte, s már 1945 nyarán a közbeszéd részévé lett kijelentésnek a cáfolatával, miszerint „többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”.