Hitték is, meg nem is a NER haszonélvezői, hogy az egészségügy nem üzlet. A miniszterelnök ugyan azóta sem vonta vissza 2014-es kinyilatkoztatását, de egyre világosabban látszik, hogy az egészségipar igencsak vonzó pénztermelő ágazattá válhat.
Az államosított és egyre inkább központosított egészségügyben nem nehéz elérni, hogy a kormány által preferált termelők, szolgáltatók vagy beszerzők jussanak megrendeléshez. Nem utópia ez, hiszen például 2011-ben elegendő volt egy kormányrendelet ahhoz, hogy a kórházak akkor is a büntetés-végrehajtás cégeitől rendeljenek bizonyos árucikkeket és szolgáltatásokat, ha azok a legjobb ajánlatnál 20 százalékkal drágábbak. A szisztéma hasonló a belügyminiszterhez köthető őrző-védő vagy takarítócégek preferálásához, újabban az egészségügyi védőfelszerelések, orvosi eszközök, például lélegeztetőgépek beszerzéséhez.
Megint került néhány milliárd, amit be lehet önteni az egészségügy feneketlen kútjába
Ha lett volna átfogó egészségügyi reformkoncepció, most bizonyosan át kellene értékelni. Mivel ilyen nem volt, ezt a munkát megspórolta az egészségpolitika. Ez azonban nem akadálya annak, hogy naponta akár több döntés is szülessen részletkérdésekben, tovább zilálva az amúgy is áttekinthetetlen helyzetet.
Csak a fantázia szabhat határt annak, hogy milyen többletköltségeket lehet megfinanszíroztatni az állami fenntartású egészségüggyel, a koronavírus-járvány kezelése pedig bőven adott játékteret az e sportot űzőknek. A 633 milliárd forintos védekezési alapból eddig elköltött 380 milliárd forint nyilvános és tételes elszámolás híján is eredményezett lélegeztetésre alkalmatlan, a korábbi ár tízszereséért beszerzett masinákat, drága, ám kétes minőségű védőeszközöket.
Az ágazat iránti érdeklődést mutatja az a csődtörvényt több ponton módosítani célzó, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által benyújtott javaslat, amely a stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetek közé sorolná a „közegészségügyi” profilúakat, csődjük esetén az államnak elővásárlási jogot adva.
