Fischer Iván: "A zene boldogító hatása baj esetén megsokszorozódik"

HVG: A világ egyik legjobb zenekarának alapítójaként, vezetőjeként 70 évesen mi az, ami még hiányzik az életéből?

Fischer Iván: A hetvenkedés hiányzik, mert eddig ehhez túl fiatal voltam. Most viszont teljes joggal hetvenkedhetek. Ez nagyon megnyugtató érzés. Hogy mi hiányzik? Még sok művet meg kell írnom, több operát színpadra kell állítanom, folytatnom kell a zenekar reformjait, hogy valóban létrejöjjön egy új társulati forma, a jövő zenekara, szóval rengeteg a tennivaló.

HVG: Mire a legbüszkébb, amit pályája során elért?

F.I.: A büszkeséget soha nem soroltam a szép emberi tulajdonságok közé. A családi büszkeséget igen, például mindig nagyon meghatódtam, ha a gyerekeim valamilyen eredményt elértek, vagy ha a zenekarom tagjainak sikerült valami. Ilyen értelemben a zenekar is egy család. A nemzeti büszkeség is szép tulajdonság, ebben sokáig bíztam. Mármint abban, hogy ha létrehozzuk minden idők legjobb magyar zenekarát, a nemzeti büszkeség sok hazai szívet megdobogtat majd.

De az egyéni büszkeség nem jó cél.

A kérdésben még a pálya szó is zavarba hoz, mert arról csak a sípálya vagy az autópálya jut eszembe, de semmiképpen sem valami felfelé kanyargó szerpentin. A cél soha nem a pálya volt. Amikor 1983-ban szakítottam a szokásos karmesteri „pályával”, és úgy döntöttem, hogy a szakma hatalmas ellenállása ellenére új, újfajta, magas célokra törő zenekart hozok létre, a legtöbb barátom azt mondta, hogy „ezt itt nem lehet”. Most, évtizedekkel később már értem, miért gondolták így, és én miért bíztam mégis a kísérletben.

Különleges ünnepi műsor lesz Fischer Iván tiszteletére nem sokkal cikkünk megjelenése után, 20.30-tól: