„Az áttörés és a tévedés kezdetben nagyon hasonlóan néz ki”

Amikor a médiában utólag elmesélik egy innováció és az önfelfedezés történeteit, azok mindig rendezett utazásnak tűnnek A-ból B-be. Valahogy úgy, ahogy az élsportolók pályafutását bemutató jelenetsorok is egyértelműnek látszanak. De ha mélyebben vagy hosszabb távon vizsgáljuk a történetüket, máris homályosabb lesz a kép.

Dean Keith Simonton kreativitáskutató rámutatott, hogy minél több munka kerül ki egy kiemelkedő alkotó kezéből, annál több köztük az értéktelen darab – ugyanakkor annál nagyobb az esély a kirobbanó sikerre. Thomas Edison több mint ezer, nagyrészt teljesen jelentéktelen találmányt szabadalmaztatott, és még több olyan volt, amelyet visszadobott a hivatal. Bőven volt része kudarcokban, de sikerei – a tömeggyártásra alkalmas villanykörte, a fonográf és a filmvetítőgép elődje – megrengették a világot. A Lear király és a Macbeth között Shakespeare megírta kevésbé népszerű Athéni Timon című darabját. Rachel Whiteread szobrász Andre Geim IgNobel- és Nobel-díjához hasonló bravúrt hajtott végre: elnyerte a legkiemelkedőbb művészi teljesítményért járó brit Turner-díjat és a legrosszabb brit művésznek ítélt „Anti-Turner-díjat” is – ráadásul ugyanabban az évben.

A kísérletezés rendezetlen útja már csak ilyen. Az alkotók gyakran kiesnek egy-egy körből a játékban, aztán néha óriási hazafutást ütnek, de ezt baseball-analógiával nem is igazán lehet kifejezni. Ahogy Michael Simmons üzleti író fogalmazott: „A baseballban az eredmények eloszlása csonkított. Mindegy, milyen jól találja el a labdát egy játékos, akkor is legfeljebb négyet futhat.” A világban viszont „néha előfordul, hogy egy ütéssel ezret is fut valaki”.

Ez nem azt jelenti, hogy az alkotói áttörések csak a szerencsén múlnak, bár az is segíthet. Inkább, hogy az áttöréseket nehéz elérni, az eredmények pedig nem törvényszerűek. Ha el akarunk jutni oda, ahol más még nem járt, mostoha tanulási környezetben találjuk magunkat. Nincs egyértelmű recept és tökéletes visszajelző rendszer, amely alapján tájékozódhatnánk. Ebben a tekintetben olyan, mintha tőzsdéznénk: ha nagy nyereséget akarunk elérni, el kell viselnünk a mélyrepüléseket is. Ahogy Alph Bingham, az InnoCentive alapítója mondta:

„Az áttörés és a tévedés kezdetben nagyon hasonlóan néz ki.”

Könyvemben azt próbálom körüljárni, hogyan ragadhatjuk meg és táplálhatjuk a sokoldalúságban, a sokféle tapasztalatban és az interdiszciplináris felfedezésben rejlő erőt olyan rendszerekben, amelyek egyre inkább a hiperspecializáció irányába terelnek, és azt várják tőlünk, hogy döntsük el, mik akarunk lenni, mielőtt még tudnánk, kik vagyunk.

A könyv elején sportolókról és zenészekről írtam, mivel náluk különösen hangsúlyozzák a korai specializáció fontosságát. Kiderült, hogy az élsportolók körében a széles körű korai tapasztalatszerzés és a késői specializáció az általános. A nagy zenészek elképesztően sokféle úton jutnak el a művészet magaslataira, de a korai specializáció sok esetben egyáltalán nem feltétele a készségek megfelelő kifejlesztésének, az improvizatívabb műfajokban pedig egyenesen ritka – bár ahogy a sportban is, sok felnőttnek pénzügyi érdeke fűződik ahhoz, hogy nélkülözhetetlennek tüntesse fel.

A 20. század egyik legnagyobb zongoristája Szvjatoszlav Richter volt, aki huszonkét éves korában vett először formális zongoraórákat. Steve Nash viszonylag átlagközeli magasságú kanadai, aki tizenhárom évesen kapta első kosárlabdáját, mégis elnyerte az NBA MVP-díját – kétszer is. Miközben e sorokat írom, egy hegedűművész játékát hallgatom, aki tizennyolc éves korában kezdett hegedülni. Persze, rögtön le akarták beszélni róla, mert túl öregnek számított. Most felnőtteknek is tart kezdő foglalkozásokat. A specializáció csinos kis narratívája még ezen a két, viszonylag barátságos tanulási környezetet jelentő területen sem mindig érvényesül, ahol a legsikeresebb volt a marketingje.

HVG Könyvek

Egymondatos jótanácsom: ne érezzük úgy, hogy lemaradtunk! Két római történész feljegyezte, hogy amikor Julius Caesar fiatal volt, Hispániában meglátta Nagy Sándor szobrát, és sírva fakadt. Állítólag ezt mondta: „Nagy Sándor az én koromban már oly sok nemzetet meghódított, én pedig még semmi emlékezeteset nem tettem.” Nemsokára ez az élménye ködös, távoli emlék lett csupán, hiszen ő lett a Római Köztársaság vezetője – amelyet diktatúrává alakított, és addig uralkodott fölötte, míg saját emberei meg nem gyilkolták. Mondhatjuk, hogy a sikeres ifjú sportolókhoz hasonlóan ő is korán jutott a csúcsra.

Magunkat csak tegnapi önmagunkkal vessük össze, ne olyan nálunk fiatalabbakkal, akik nem mi vagyunk! Mindenki más ütemben halad előre, ezért ne engedjük, hogy bárki is a lemaradás érzetét keltse bennünk. Ha nem tudjuk pontosan, merre haladunk, ez az érzés amúgy sem visz előre. Ehelyett tervezzük el, hogy mivel fogunk kísérletezni. Személyes utunkat és projektjeinket közelítsük meg úgy, ahogy Michelangelo közelítette meg a kifaragásra váró kőtömböket: tanulásra és menet közbeni kiigazításokra készen, sőt hajlandósággal arra is, hogy szükség esetén elvessük korábbi célunkat, és teljesen új irányba induljunk.

A fenti cikk David Epstein Sokoldalúság című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt veheti meg kedvezménnyel.