Hajós András: "Akkor sikerül minden, ha birodalmi vagy, és ez kurva nagy baj"
14 perc
2023.05.19. 04:30
Hiába indult értelmiségi családból, Hajós András lassan találta meg az útját: volt rakodómunkás és pincértanonc, elkezdte a tanítóképzőt, aztán szociológia szakon szerzett diplomát, majd sajtósként, kommunikációs vezetőként, illetve sales managerként is dolgozott, mielőtt befutott zenészként és tévésként. 2003-ban a 43. legsikeresebb fiatalnak választották, azóta a karrierjében voltak hullámvölgyek is. A tehetségében mindig is bízott, azonban ötven fölött már szembe kell néznie azzal, szükség van-e még rá a szakmájában. Úgy gondolja, a sikerre vágyó fiatalok most "talán még jobban is tudnak érvényesülni", mint amennyi lehetősége neki volt. Az viszont baj, hogy az ország egyféle sikertörténetet kínál. Interjú.
hvg360: Húsz éve az mondta magáról, hogy „inkább tücsök vagyok, mint hangya”. Most is így jellemezné a munkamorálját?
Hajós András: Azóta egy öreg, lusta, finnyás, és nagyon válogatós tücsök lettem, aki ma már más tücsköknek is sok egy kicsit.
hvg360: Közben azt is mondta 2003-ban, hogy akkor már hat éve nem volt szabadságon, nem járt se színházba, se moziba, se koncertre. Ez mintha ellentmondana a tücsöklétnek. Mostanában többet lazít?
H. A.: Húsz éve még nagyon kicsik voltak a gyerekeim, akik mára felnőttek és kirepültek. Mivel a médiás karrierem viszonylag későn indult, az elején úgy éreztem, hogy „most kell megmutatnom magam”, ezért nagyon megnyomtam mindent.
Ehhez képest ma már jóval hátrébb lépős a dolog. Lett egy olyan életformám, félig kényszeredetten, félig a tücsökségemből és a finnyásságból fakadóan, ami a munkaidőt tekintve nem elviselhetetlenül leterhelő. A barátnőm néha szokta is kérdezni, hogy nem akarok-e én dolgozni is. Ilyenkor persze azzal jövök, hogy az én fejemben mindig zajlik a munka, de kétségtelen, hogy egy elég szabad, freelancer életet élek a legtöbb emberhez képest, aki bejár egy munkahelyre.
hvg360: Mennyire kell egy sikeres embernek a munkájának élnie?
H. A.: Volt, amikor kifejezetten a menedzserstressz típusú életet éltem. Melófronton fellépés, zenekar, tévéműsorok, otthon kisgyerekek és mondjuk még szerelnivaló is akadt. Aztán kiderült, hogy ebben a típusú életben nagyon rossz vagyok. Megtanultam, hogy nekem alvásra, üresjáratokra és sok sportra is szükségem van. Sokkal inkább képes vagyok a tőlem elvárható teljesítményt nyújtani, ha ezek megvannak, ezért teremtettem magamnak egy olyan ritmust, amiben metrikus elvárások helyett főleg minőségiek vannak.
Az utóbbi években viszont ezzel a lelazulással párhuzamosan bejött az életembe az a fajta stressz, amit sosem gondoltam volna:
ez a „mi lesz majd” bizonytalansága.
Korábban mindig azt éreztem, hogy majd lesz valahogy, mindig bíztam a tehetségemben.