Orbán ezeréves hagyománnyal megy szembe – a reformkor üzenete

A Magyarországot Kelet felé kormányzó orbáni politika közel ezeréves hagyománnyal megy szembe. Futóbolondoktól vagy a szovjetektől függő kényszerpályán mozgó politikusoktól eltekintve a magyar politikai élet reprezentánsai előtt mindig egyetlen cél lebegett, a Nyugathoz tartozás igénye. Ez volt a minta 200 évvel ezelőtt, 1825-ben is, amely évet sokan ma is a reformkor kezdetének tartják. Ez az időszak az egyik a felzárkózási kísérletek sorában, a reform éppen azt jelentette, hogy adaptálni kellene azt a polgári jogokra épülő rendszert, amely lehetővé tette a nyugati gazdaság hihetetlen méretű fejlődését. A reformkor politikusai európai látókörű, tájékozott emberek voltak, akik olvasmányokból vagy a nyugati országokban tett utazásokból jól ismerték a modellként használható fejlett államok viszonyait.

Mert azt Széchenyi István és a reformkor más nagyságai is tökéletesen érzékelték, hogy a gazdasági fejlődés alapfeltétele a magyar társadalmi viszonyok megváltoztatása. Ezt már egy generációval korábban is sokan belátták, ezért voltak a magyar nemességből komoly támogatói II. József reformjainak. A király felülről kierőszakolt, s a magyar politikai hagyományokat semmibe vevő intézkedései azonban még magyar hívei jó részét is eltántorították tőle. Köztük volt Széchényi Ferenc, „a legnagyobb magyar” apja is, aki figyelemmel követte a nyugat-európai fejleményeket, olvasta a felvilágosodás íróit, s amikor 1787-ben Angliában járt, személyesen is felkereste a kapitalista gazdaság elméletének megfogalmazóját, Adam Smitht. Sőt elzarándokolt a skót felvilágosodás híres filozófusa, David Hume sírjához is.

A fiának ebből a gondolatvilágból nem sokat tudott továbbadni, mert mire Széchenyi István ezekre fogékony lett volna, apja a mélyen vallásos hitébe zárkózott. Az ifjú gróf azonban 1815-től azon gondolkodott, hogyan lehetne Magyarországot arra a sikeres útra terelni, amelyen a Nyugat elindult. Bejárta Európát, szinte minden országban megfordult, de igazán Anglia nyűgözte le. Bár olvasta a francia szerzőket, Voltaire-t, Montesquieu-t, a szívéhez igen közel álló Rousseau-t, s mindenekelőtt Madame de Staëlt, ám a francia forradalom túlkapásai elriasztották. Anglia viszont különösen kedves lett számára, főleg Lord Byron költészete ragadta magával, a naplójában sokszor idéz az angol költő műveiből. 1824-ben számba vette, kik „az én életemben világalakítók”, közöttük Byron mellett Wolfgang Goethe a másik költő, a többiek politikusok, Napóleon, George Washington, Benjamin Franklin, az ifjabb William Pitt és Simón Bolívar. Igaz, Franklint nemcsak politikai művéért kedvelte, hanem erénykatalógusáért is, amely életének egyik vezérfonala lett.

Széchenyit természetesen elsősorban Anglia gazdasági állapota bűvölte el, de az angol parlament működését is megismerte.