A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
„Ecclesia semper reformanda” – az egyház mindig megújításra szorul. Ez a Szent Ágostonnak tulajdonított mondás gyakran előkerült az elmúlt években, miután Ferenc pápa tervbe vette, hogy felrázza a katolikus egyházat. Az út szerinte a szinodalitás, amely az egyházi szolgálatban állók és a keresztségben részesült hívek közös munkálkodását jelenti. Az egyház hatalmi struktúrája a pápa szerint ki van téve a klerikalizmus kísértésének, egyfajta felsőbbségtudatnak, s ezen azzal segítene, hogy laikus, világi híveket bevonjon a döntési folyamatokba.
Ezt tükrözte az októberben hetekig ülésező Püspöki Szinódus összetétele is. Az 1962–1965 közötti II. Vatikáni Zsinat után felállított pápai tanácsadó testület munkájába már korábban bevontak laikusokat, köztük nőket, most viszont szavazati jogot is kaptak. Szavazatuk pont annyit ért, mint egy érseké vagy püspöké, ami a hierarchiát szigorúan betartott egyházban nagy figyelmet keltett.
Ráadásul a 2021-ben kezdődött és a tervek szerint 2024 őszén záruló szinódus októberi ülésének befejezésekor kiadott munkadokumentumból kiderült, hogy a szinodalitás e formáját át kellene venniük a nemzeti egyházaknak, egyházmegyéknek, sőt plébániai közösségeknek is. Mindez azt jelentené az egyházmegyékben, hogy a nagy hatalmú püspököket együttmunkálkodásra kötelezné, s részben kontroll alá is helyezné őket. Nem véletlen, hogy az ülésen többen fölvetették, az ilyen egyházi közgyűléseket követnie kellene egy püspöki gyűlésnek is, sőt volt olyan javaslat, hogy „a Szinódusi Közgyűlés tagjainak szerepét a püspököknek tartsák fenn”. A szinódus befejezésekor a munka eredményét a pápa „apostoli buzdításban” foglalja majd össze.
