Tombor Zoltán: A fotó is lehetne országimázskérdés

A kétezres évek elején az egyik legfoglalkoztatottabb divatfotós volt Magyarországon, ahova tizenhét, külföldön töltött év után tért vissza. Két fő bázisa Milánó és New York volt, és olyan lapoknak dolgozott, mint a Vogue, a Harper’s Bazaar vagy a Time. „A melón kívül nem találtam Amerikában semmit, ami marasztalt volna” – ez volt Tombor Zoltán döntésének fő oka, amikor 2020-ban a családjával együtt hazaköltözött. Mint mondja, nem számított arra, hogy a magyar közélet ennyire át van politizálva; saját magát „klasszikus, így kicsit unalmas, szépkedő és romantikus” fotósként jellemzi, akit az emberi érzelmek és azok lenyomatai érdeklik, nem a politika. Többek között arról kérdeztük, nem tartja-e mégis állásfoglalásnak, hogy az Orbán Ráhelhez és Tiborcz Istvánhoz köthető Dorothea Hotelben közel ötszáz munkája lóg kint, miért vállalta a zsűrizést a TV2 modellkeresős műsorában, és miért gondolja, hogy a művészeti piacon a fotó műfajának fontosságát itthon még mindig bizonygatni kell.

hvg.hu: A Műcsarnokban májusban tartott egy tárlatvezetést a Női fókusz című kiállításon. Amikor bemutatkozott, azzal kezdte, hogy imádja a nőket, és hogy gyógyult alkoholista. Miért tartotta fontosnak épp ezeket kiemelni magáról?

Tombor Zoltán: Három nővel, nagymamámmal, anyámmal és a nővéremmel nőttem fel, talán innen jön, hogy gyakran könnyebben értek szót a lányokkal. A munkatársaim is zömében nők voltak a divat területén. Az alkoholista felütés teljesen spontán jött, nem készültem rá, valahogy olyan hangsúllyal kezdtem a mondatot ott a kiállításon, hogy illett oda egy „vallomás”. Lassan hat éve józan vagyok, mert elfáradt a testem a két évtized mérgezésben. Ha minden jól megy, akkor ez már így marad, amíg élek.

Tombor Zoltán fotográfus

Reviczky Zsolt

hvg.hu: A definíciókhoz, öndefiníciókhoz kapcsolódóan gyakran írják önről – párhuzamba állítva –, hogy divat- és portréfotós, fotóművész. A pályája ezen pontján melyikkel tud inkább azonosulni?

T. Z.: Harminc éve fényképezek, az első két évtizedben valóban a divat- és a portréfelkérések teljesítése foglalkoztatott elsősorban. Később Amerikában kezdtem olyan képeket és sorozatokat fényképezni, amelyek nem megrendelésre készültek, hanem kizárólag a magam szórakoztatására. Ezek a munkák sokat segítettek jobban érteni és talán elfogadni Amerikát. Az én munkáimra a portré-, a táj-, a dokumentarista, a divat-, a csendélet, a street- vagy akár az aktfotó bélyeg is ráerőltethető, de nem sok értelme van. Sokszor csak egy helyzetet figyelek meg, máskor pedig rendezőként vagyok jelen és irányítom a történést. A fénykép transzparens, vagy működik, vagy nem az adott környezetében vagy kontextusában, függetlenül attól, hogy meg akarjuk magyarázni vagy sem.

Az elmúlt években egyébként egyre kevesebb megrendelésen dolgoztam, mert a fő fókusz a művészeti munkáimon van. Ezen a területen is változatos az érdeklődésem, az év elején fejeztem be egy közel ötszáz képből álló, több éven át készülő sorozatot egy budapesti hotel számára, nemrég pedig egy friss anyagot állítottam ki a feleségemről, Nelliről a Capa Központban megrendezett Kelet-Európai Szépség című kiállításon. Ez utóbbi a gyökereink kutatásáról és ezek értelmezéséről szól, arról, hogy hogyan kapcsolódunk felnőttként a gyermekkorunkat meghatározó emlékekhez.

hvg.hu: A ’90-es évek óta fotózik, a kétezres évek eleje óta leginkább külföldön dolgozott a néhány évvel ezelőtti hazaköltözéséig. Milyen volt az a magyar kreatívipari, művészeti közeg, amit itt hagyott, és milyen volt, amikor visszatért?