Célzott likvidálás és megcélzott olimpiai arany
11 perc
2024.08.02. 13:00
A nyílt háború szélére sodorta a Közel-Keletet, hogy rövid idő leforgása alatt Izrael két nagy ellenségével is végzett: Iránban a Hamász politikai vezetőjével, Libanonban pedig a Hezbollah egyik fontos katonai parancsnokával. Ez úgynevezett célzott likvidálás, amikor a célszemély környezetét megkímélik, s ezzel a módszerrel számos ország élt, az USA és Oroszország (illetve korábban a Szovjetunió) éppúgy, mint az 1970-es és 1980-as években a dél-amerikai junták. A közel-keleti feszültség átmenetileg elterelte a figyelmet a párizsi olimpiáról, ahol ezúttal is több technológiai újítás segíti a sportolókat az aranyérem megszerzésében. A legcsillogóbb medálra a nyári játékok során sokszor királyi sarjak vagy hírességek is vágytak, de a dobogó legfelső fokára csak az amerikai Benjamin Spock jutott fel – ő a sportsikere idején még langaléta egyetemista volt és csak később lett a gyereknevelés egyik leghíresebb teoretikusa.
A hét akciója: célzott likvidálás
Izrael elismerte, hogy Bejrútban a Hezbollah egyik katonai parancsnokát, Fuad Sukrt ők ölték meg, mert felelősnek tartották a Golán-fennsíkon elkövetett rakétatámadásért, amiben drúz gyerekek haltak meg. Arra viszont „külföldi sajtóértesüléseket nem kommentálunk” volt a válasz, hogy Teheránban „légi eszközzel” szerdára virradóra meggyilkolták a Hamász politikai vezetőjét, Iszmail Hanijét, amivel eszkalálódhat a helyzet a Közel-Keleten, ha Irán bosszút áll a szövetségese haláláért.
Izrael jó ideje él a célzott likvidálás eszközével, s azt gyakran akkor sem ismeri el, amikor egyértelmű, hogy az emberei követték el. 1988-ban, Tunéziában megölték a palesztin Fatah egyik alapítóját és katonai főnökét, Khalil al-Vazirt – mozgalmi nevén Abu Dzsihádot –, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy izraeli kommandósok végeztek vele. A zsidó állam viszont ezt csak 2012-ben ismerte el, amikor a katonai cenzorok egy izraeli lapnak engedélyezték a történet közlését.
A Moszad korábban az 1972-es müncheni olimpiai túszszedésért felelősöket vadászta le, de a szolgálatot sejtik több iráni atomtudós halála mögött is. Az USA sem tagadta, hogy 2020-ban amerikai drónok végeztek a bagdadi repülőtér közelében Kászim Szulejmánival, az Iráni Forradalmi Gárda elit egységének a parancsnokával. De célzott likvidálás volt az is, amikor 2011-ben amerikai kommandósok Pakisztánban megölték Oszama bin Ladent, az al-Káida vezetőjét. Vlagyimir Putyin orosz elnök – egykori KGB-sként is – a szovjet gyakorlatot vitte tovább, amikor „megtalálta” a rendszer ellenségeit külföldön, például a Londonban polóniummal megmérgezett Alekszandr Litvinyenkót.
A dél-amerikai junták is utána nyúltak külföldre menekült prominens személyeknek. 1976-ban Washingtonban a chilei titkosszolgálat emberei által az autójába helyezett bomba oltotta ki Orlando Letelier volt külügy- és védelmi miniszter, Augusto Pinochet ádáz ellenfele életét. A Foreign Policy amerikai külpolitikai szaklap volt CIA-ügynök szerzője a héten feltette a kérdést, vajon az USA megengedhetné-e magának, hogy kiiktassa Putyint. A válasz: még ha technikailag meg is tudná tenni, a célzott likvidálásokat elnöki rendelet tiltja – Szulejmáni esete a kivétel, amit arra hivatkozva hajtottak végre, hogy a célszemély közvetlen fenyegetést jelent az USA-ra –, nem is beszélve a rettenetes világpolitikai kockázatról, amivel járna.
A hét sporttechnológiája: forradalmi eszközök
A most zajló párizsi olimpián a kenyai hosszútávfutónő, Hellen Obiri olyan speciális futócipővel szerezne végre aranyérmet, amelynél a szövetre fújt poliuretánnal hoznak létre, pontosan a lábára simul, alig 158 gramm, de elnyeli az ütközéseket, aerodinamikailag pedig tökéletes. Az uszodákban sem csak sportolók versenyeznek, hanem csodadresszek is, noha a nemzetközi szövetség (World Aquatics) korlátot szabott a kísérletezésnek, amikor megtiltotta a 2008-as pekingi nyári játékokon bemutatkozott LZR Racerhez hasonló formát és technológiát. Az újkori olimpiák 1896 íródó történetében számos újítás van, ami a maga korábban forradalmi volt, de nem feltétlenül előnyt jelentett, hanem a sportágat tette biztonságosabbá, jobban követhetővé.
A vívás régóta az emberiséggel van, de a versenyeken a találatokat sokáig a történteket szemmel követve mondták be. Az elektromos találatjelzőt párbajtőrben vezették be az 1936-os berlini olimpián, amit megkönnyített, hogy ebben a fegyvernemben az egész testfelületen érvényes a szúrás. Az érintkezéskor a hegyen lévő áramkör zárt. A tőrnél viszont csak a felsőtesten lehet érvényes találatot szerezni, így az 1956-os melbourne-i játékokra a fehér vívó ruházat megfelelő részét tették áramot vezetővé (végtagokat borítót nem, mert azokon érvénytelen a szúrás). A kardvívást tartott a legtovább átalakítani, s csak 1988-ra sikerült, mert ott nemcsak a heggyel lehet találatot elérni, mint a tőrnél vagy a párbajtőrnél.
Az első rúdugrók kemény fából – például tölgyből – készült rudat használtak, amik nem hajlottak. Így előnyben voltak azok, akik hegymászó tapasztalattal rendelkeztek, mert a kitámasztás után gyorsan fölfelé másztak a rúdon, hogy minél magasabban jussanak át a léc fölött. Ezt a technikát közvetlenül az első olimpia előtt betiltották, így az amerikai William Hoyt alig 330 centiméteres teljesítménnyel tudott aranyérmet szerezni.
Később bambusszal próbálkoztak, ami rugalmasabban viselkedett, de egy ponton eltört, és nagyon nehéz volt. Az 1940-es és 1950-es években jöttek az acél és alumíniumrudak, de a szó szerinti szárnyalást az erős, könnyű és hajlékony üvegszál hozta el. A Nike 2017-ben a rugalmas szénszálas lappal erősített Vaporfly futócipővel állt elő, aminek továbbfejlesztett változatai a nemzetközi atlétikai szövetség (World Athletics) szerint szinte már doppinggal értek fel az azokat megfizetni képes sportolók számára – 2020-ban meg is tiltotta, hogy egynél több lapot használjanak.
A hét álma: olimpiai arany
Az amerikai úszófenomén, Michael Phelps a történelem legnagyobb olimpiai éremhalmozója, és kevés az esély arra, hogy bárki a nyomába ér. A „repülő hal” néven is emlegetett, 193 centis sportoló 2004 és 2016 között négy nyári játékon egyéniben és váltóban összesen 28 érmet szerzett, ebből 23 arany. A rekordot előtte a szovjet Larisza Latinyina tornásznő tartotta, 18 éremmel, aminek a fele arany. A legeredményesebb magyar a kardkirály Gerevich Aladár hét arany-, egy ezüst- és két bronzéremmel.
Sokak vágya az olimpiai siker, több híresség is egykor sportolóként mérette meg magát vagy sportolóból lett egészen más területen híres ember. A gyereknevelési szakkönyveiről ismert Benjamin Spock valóra váltotta az álmát, a Yale langaléta diákjaként tagja volt az 1924-es olimpián győztes amerikai nyolcpárevezős csapatnak.
George S. Patton későbbi tábornok a West Point katonai akadémia elvégzése után az 1912-es játékokon az ott bemutatkozott öttusában próbálkozott, és dicséretes teljesítménnyel négy hazai, svéd versenyző mögött az ötödik lett. A bánsági sváb származású olimpiai bajnokból Hollywoodban Tarzanná lett Johnny Weissmüller gyakran szerepelt úszóshowkban együtt Esther Williamsszel, aki szintén színészi pályára váltott a sportolóiról. Úszónőként országos bajnok volt, és esélyesnek számított volna az 1940-es nyári olimpiára, ám azt a kitört világháború miatt nem rendezték meg.
A gyerekkora óta lovagló és versenyző Anna angol hercegnő, II. Erzsébet lánya 1976-ban Montrealban próbálkozott, és a 24. helyen végzett. A lánya, Zara Phillips már sokkal jobban szerepelt, 2012-ben, Londonban a brit lovastusa csapatban ezüstérmes lett. VI. Fülöp spanyol király az 1992-es barcelonai olimpián, akkor még trónörökösként nemcsak országa olimpiai zászlóvivője volt, de a vitorlás csapat tagjaként a hatodik helynek örvendhetett. II. Albert monacói herceg 1988–2002 között öt téli olimpián is a bobcsapat tagja, háromszor pedig zászlóvivő volt, s 2011-ben vette feleségül a korábbi dél-afrikai olimpiai úszónőt, Charlene Wittstockot.
A hét kényelmetlensége: hőség
A NASA adatai szerint július 22-e volt a legmelegebb nap az emberiség életében a Földön, amióta a szisztematikus mérések az 1940-es években megkezdődtek. Az EU klímaváltozást vizsgáló Copernicus programja ezt egy nappal korábbra teszi, amikor a napi középhőmérséklet átlaga szerintük a bolygónkon 17,09 Celsius fok volt.
A globális hőmérséklet jellemzően az északi féltekén tomboló nyár idején a legmagasabb, és a hőség ellen az emberek mind nagyobb része küzd klímaberendezéssel, ami az utóbbi időben újabb tömegek számára vált megfizethetővé, már egyre több afrikai országban is. Ez hatalmas áramigényt hoz magával, és tudósok szerint az egész nap zúgó berendezések beltéren ugyan kellemes hűvöset teremtenek, de a környezetvédelem szempontjából nem túl hasznosak.
Ilyenkor idézik fel, hogy a történelem során az emberek milyen – ma már persze csak korlátozottan használható vagy hatékony – módszerekkel próbálták elviselni a hőséget. A legegyszerűbb volt, hogy az éjszaka érkező enyhet kihasználva a teraszon, erkélyen aludtak, amiket a XX. század elején sok házban kifejezetten ezzel a céllal méreteztek és építettek. A folyók mentén már az egyiptomiak óta bevett szokás volt az épületeken nagyobb ablakot hagyni, hogy a víz felől érkező légáram a házon átszállva hűtsön.
Így fordították például a Mississippi mentén az ültetvények gazdáinak nagy házait a folyam felé, s a levegő terelésében az ikonikus fasor játszott főszerepet. A brit és holland gyarmatosítók az egyenlítő közelében dönthető zsalugáteres ablakokat használtak, amelyek egyszerre árnyékoltak és csináltak huzatot. Az egyiptomiak a vízpárában is hittek: vízzel átitatott szőnyeggel zárták el a bejáratokat és rabszolgák legyezték rájuk edényekből a vízpermetet. Perzsiában a lakóházak alatt vezették el, csatornában a vizet, amit nemcsak az épület hűtésére, hanem a környező földek öntözésére is használtak.
A római császárok havat hozattak le a hegycsúcsokról, hogy hűsítsék kertjeiket. A középkorban a változatos, manuálisan működtetett legyezők mozgatták a levegőt az arisztokraták házaiban, a szegényebbek kénytelenek voltak beérni a kereszthuzattal vagy más kézenfekvő „találmánnyal”.
Az első, gépezet működtette klímaberendezés megalkotásával az 1830-as években kezdett kísérletezni egy floridai orvos, John Gorrie. Gőzgépre kapcsolt ventilátorral hajtotta át a levegőt egy, a mennyezetről lelógatott kosáron, amelyben északról odaszállított jégtömbök olvadoztak. Bár az elektronikus klímaberendezést nem ő alkotta meg, és szegényen halt meg, a technológiáért – mert az tette élhetővé – hálás Florida a washingtoni Capitoliumban neki járó két szoborhely közül az egyiket neki adta.
A hét elveszett tárgyai: emlékek a Holdon
Nosztalgiával és a közeli visszatérés reményével emlékeztek a minap arra, hogy 55 éve, 1969. július 20-án lépett először ember a Holdra: Neil Armstrong, majd Buzz Aldrin. Az eseményt a magukkal vitt kamera közvetítette a fél világ – a becslések szerint 650 millió ember – számára, s amikor feltették az állványra, mindkettőjüket vette. A Westinghouse fejlesztette ki a történelmi eseményt megörökítő eszközt, ami nem tért vissza a Földre.
Nem azért, mert elromlott, hanem a leszálló egységben, majd az Apollo-11 űrhajó fedélzetén kellett a hely a Holdon gyűjtött kőzeteknek és egyéb mintáknak, s minden gramm számított. Még öt alkalommal szálltak le – kizárólag amerikai – űrhajósok, s amikor az utolsó misszió az Apollo-17 fedélzetén 1972-ben visszatért, már temérdek tárgy maradt a Föld égi kísérőjén hasonló okokból, de akadnak ott hagyott, ma is működő és jelet adó mérőeszközök is. Emellett holdjáró, szerszámok, kesztyűk, cipők – a NASA komplett listával rendelkezik mindegyikről.
Súlyt nyerendő a Holdon maradtak az űrhajósok vizeletét és székletét tartalmazó kapszulák is. Vannak személyes tárgyak is, Alan Shepard például – a minimális gravitációt kihasználva – két golflabdát ütött el a messzeségbe, míg Charles Duke családi képet és Bibliát hagyott ott. Az 1967-es Világűregyezmény megtiltotta az államoknak, hogy területet foglaljanak a Holdon, ezért az USA-ban sokáig vitatkoztak azon, szabad-e felvinni a zászlójukat.
Végül a szimbolikus jelentőség mellett döntöttek, és már az Apollo-11-es így tett. Bár a missziók során a Hold felszínébe leszúrt zászlók hétköznapi anyagból készültek, az égitestet vizsgáló szondák szerint még mindegyikük áll – az első kivételével. Azt ugyanis az Armstrongot és Aldrint az űrhajó fedélzetére visszavivő egység hajtóműve feldöntötte.
Nyitóképünkön palesztinok láthatók Iszmail Haníje portréjával. Forrás: AFP / Anadolu / Dawoud Abo Alkas