Lackfi János az én hetemben: A pálinka folyékony gyémánt

Petyával ki szoktunk járni a Hasadékba, és felmászunk a titkos fára, ott már egész bunkert rakott össze. Elcsórta a fűrészt, a kalapácsot, a szögeket az apjától, de a kalapácsot visszavitte aztán, mert különben kinyuvasztja őt az örege. Ügyesen bánt velük, azt mondta, az öreg megtanította mindenre, de Petya simán kap egy tockost, ha elcsempít egy nyamvadt szöget. És ki kell egyenesítenie. A szöget.

Nem is olyan könnyű, mutatta nekem, miközben a bunkert csinálta a fán. Fogod a görbe vasat, és letámasztod. Felfele nézzen az íve, az a lényeg. Meg hogy szorítsd erősen, el ne mozduljon, de vigyázz, nehogy rácsapj az ujjadra. Mert akkor lila vérhólyag nő rajta, és csillagokat látsz. A szög púpját szép óvatosan lelapítgatod. Persze ettől egy csomó újabb púp alakul ki. Forgatod a szöget, és egyengeted az összes púpot, egyre kisebbek, majd egyszer csak eltűnnek. Jó esetben. Persze, nem lesz olyan, mint a szép, huzagolt gyári szeg. Ahhoz újra kellene olvasztani.

Azért ha szerencséd van, kiegyenesedik. Ha meg nincsen, akkor összevissza görbül a szög, kibújik a kezedből, elforog a kalapácsütés elől, hiába próbálod lelapítani. Dühös leszel, és odavágod a kalapácsot meg a szöget is. Aztán nehezen találod meg a földön, nehéz egy ilyen szöget összeszedni a sok kosz meg az apró ágak meg a levelek meg a növény közül. Eltűnik, beolvad, sutty. Nem könnyű szöget egyenesíteni, meg minek is. Az öregnek ez a mániája. Közben tök olcsón kapsz a boltban egy csomó vadiúj szöget. Egyenesek, és szép fényesek, mint az ezüst. Csak pénz kell hozzá.

Pénz, az egyébként is kellene.

Mindenfélére, energiaitalra, kólára, rágóra, cigire. Ha lenne, addig ácsingóznánk a dohánybolt előtt, míg jön valaki nagykorú, és megszán. Pedig mocsok dolog a cigi. Köhögök tőle, mint a fene. Mint a dupla fene. Kivörösödök, könnyezek, taknyolok. De menő, és ki nem akar menő lenni? Ezért inkább köhögünk, prüszkölünk. Bár a Petya jobban bírja a dekket. És rendes, mert nem röhög ki, ha nem bírom. Nem árulja el senkinek.

De pénz, az nincs. Honnan lenne? A Petya örege viszont azt mondta, kapunk pálinkát, ha összeszedjük a körtefák alól a cefrének valót. Pálinkát, az már valami, vigyorgott Petya. Otthon a kamrapolcon állnak náluk a pálinkásüvegek, de meg vannak számolva, és ha ő beleivott volna valamelyikbe, akkorát kap az öregtől, hogy csillagokat lát. Csillagokat, mint mikor rácsap a kezére kalapáccsal.

A pálinka folyékony arany.

Gondoljam csak el, egy mázsa gyümölcsből alig pár liter lesz, mire lepárolják. Folyékony gyémánt inkább, az öreg a nap felé szokta tartani üvegestül, és szikrát szór a szeme közben. Ő maga sem iszik sokat, egy-egy fél gyűszűcskével, és forgatja a szájában meg a nyelvén, úgy kell azt. Hülye ember, semmiember, aki benyakalja, aztán kivan tőle, mint a liba. Olyan, mintha egy hétre való kaját megennél előre. A Petya örege nem bírja az ilyesmit. Az olimpikonok tiszteletére felhajt azért egy fél stampót. Zsugori, de felhajt. Egy érem, fél stampó. Minden huszárvágás után jár neki. Ilyen a sport.

Igazából nem Petya apja, csak az anyja ikszedik pasija, és öregnek néz ki, repecskes a tenyere, mint az országút, hátrafésült haja ezüstös, mint a hajlított acéllemez, meg hiányzik pár foga. A keze viszont olyan csontos és erős, az egész ember olyan szálkás, nem akar vele kötözködni senki. Amúgy rendes, ad nekik enni, nem veri a Petya anyját, sem a gyerekeket, de a pofátlankodást nem tűri, olyankor odalegyint a csontos kezével. Ha kártyázik a haverjaival, csak úgy csattog az ökle az asztalon. Meg akkor is, amikor mondja, ruszki kémekkel vagyunk tele, lehallgatnak mindent, érted, ez aztán mocskos kártyacsata. Hallgatja a rádiót, és morog. Meg csapdos. Odacsap. Ha kell, Putyinnak, ha kell, az ukránoknak. Nagyon vágja a politikát!