Az idei utolsók korszakhatárt jelölhetnek, de nem végesek. A Bánkitó és a Kolorádó gyökerei túl sűrűek ahhoz, hogy ne fejlődhessen ki belőlük valami új a soron következő generációkkal. Kevés jobb dolog van annál, mint fesztivált csinálni.
Június közepén egymás után két kisfesztivál posztolt arról, hogy az idei eseményük lesz az utolsó. A Kolorádót és a Bánkitót az elmúlt közel 10 évben nem véletlenül emlegették sokszor egymás mellett. A közönség, a fellépők és a szervezők kívülről nézve közös buborékba tartozhatnak, belülről pedig – ha zenében máshol is volt a hangsúly –, a fesztiválok értékrendjükben minimum egymáshoz közel álló szubkultúrákat képviseltek. Ahogy a Kolorádó-alapító Csete Manek Gábor fogalmazott nemrég a Telexnek: Bánkitó nélkül nem lettek volna ők sem.
Enélkül a két fesztivál nélkül a tágabban értelmezhető alternatív kultúra képe is másként alakult volna a 2010-es években Magyarországon. A bulizás mellett – nem véletlenül éppúgy, mint a 2000-es és a 2010-es évek közepe között szép időket megélt romcskocsma negyed –, a Bánkitó és a Kolorádó is a kezdetektől hangsúlyosan szólt a nappali civil-kulturális programokról, társadalmi és így közéleti kérdésekről is. A VI. és VII. kerület sűrű gyökerei elválaszthatatlanok tőlük. A mindkét fesztiválra jellemző színházi vagy táncos előadások, installációk, beszélgetések és játékok mindig népszerűek voltak.
A Bánkitót alapító zsidó civil-kulturális szervezet, a Marom Klub Egyesület központja sokáig a független színházi kötelékeiről is ismert Király utcai Sirályban volt. Közhelyszerű megjegyzésnek számított, hogy amikor Bánk van, a belkerületi közönség egy az egyben leköltözik a tóra. A 2014 táján aktív VIII. kerületbe vándorlás idején a sirályosok elindították a Népszínház utca vonzáskörében az Aurórát, de ugyanez a közeg pumpálta még például a Kisüzem – és amíg be nem zárt, a Müszi és a Hátsó Kapu – működését is.
A Bánk után hét évvel később érkező Kolorádó eleinte kifejezetten játszott is ezzel, mikor pesti fesztivál a budai hegyekben szlogennel indult, de ahogy hamar saját erős hangulatot alakítottak ki, ezen az identitáson később finomítottak is a szervezők. Emellett a stáb – akkoriban a Toldin, a Fogasházon, a Lärmen és a Koloron keresztül – itt is erősen kötődött a romkocsma negyed hagyományaihoz.
Nyilván semmi nem működhet problémamentesen, de ezekről a fesztiválokról senkinek nem az fog eszébe jutni, hogy sok volt a sörös molinó, a telkócéges műanyag vízipisztoly, meg úgy általában az ember. (A létszámokat napi 3-5 ezer főben tudatosan maximumon tartó Bánkitó és Kolorádó után a szintén létszámstoppos Orfűre például valószínűleg nehezebb lesz bejutni 2026-ban, mint előtte.)
A legendásan nem létező térerő és a nehéz hazajutás (Kolorádó), a rossz idő esetén az odahordott szalmával is sártengerré változó csúszkálás és a hideg vizes zuhany (Bánkitó) már simán lehet nosztalgikus. Egy fesztivál találkozásoknak és kísérleteknek olyan terepe tud lenni, mint semmilyen más esemény, akár a fellépők lehetőségei, akár a közönség igényei felől közelítünk. Sikeres projektek alakultak itt, sokan találtak közösséget, szövődhetett mindenféle emberi viszony.
A Bánkitó és a Kolorádó 2020 után is továbbvitt valamit abból a fent részletezett időszakból, amitől minden nyűgje ellenére külföldön is ismertté vált az itthoni éjszakai élet és a független kulturális közeg – és amiből a mai napig táplálkoznak az újabb és újabb, makacsul kitartó, színvonalas események (lásd ennek a hírlevélnek minimum a felét). Az idei utolsók korszakhatárt jelölhetnek, de nem hiszem, hogy végesek lennének. Ebből a szempontból másként is zárja kapuit épp a két fesztivál: a Kolorádó folytatná, Bánk az alapító Schönberger Ádám elmondása szerint a mostani körülmények között nem lát lehetőséget a megfelelő minőségű folytatásra.
Egyetlen mocskos Fidesszel – az évek alatt fel-felcsapódó, sötét identitáspolitikába csavart őrjöngéssel – nem írhatóak le az idáig vezető folyamatok, miközben a kormány független terület felé tanúsított cinikus vaksága nyilvánvalóan és vastagon felelős. De a NER, mintha nem lenne elég, nem egyedül fújja az ellenszelet: itt van még sok egyéb, a Covid óta erősebben begyűrűző, egymással összefüggő probléma. Gazdasági válság, fokozódó nemzetközi helyzet, egeket csapkodó infláció, képernyőhöz ragasztó algoritmusok, a zeneipar romló körülményei. Ezek mellé odatenni a kreatívokat erősen megnyomasztó KATA-kivezetést szinte viccesnek tűnik, pedig.
„Bulizd végig a fesztiválok nyarát.” Ez a felirat állt a Népszabadság (eh) helyszínén a Szigeten, talán valami újságpapíros csákóra nyomtatva. Ennek van vagy 20 éve (eh), de akkor megfogadtam, hogy egyszer így teszek: teletömöm a nyaram fesztiválokkal. Végül nem is egyszer volt ilyen nyárhoz szerencsém, legtöbbször munkával egybekötve. Leginkább Bánk lett a közegem, itt néhány éves kitelepített médiamunkás szerepkör után négy évig voltam stábtag. Amikor csináltuk, minden belső kritikánk vagy külső nyomás ellenére úgy éreztem, jókor vagyunk jó helyen – kevés jobb dolog van annál, mint fesztivált csinálni.
Mostanra tele van az ország kisfesztiválokkal, Bánk úttörő kezdetei óta mindenféle szubkultúra metálos-zajosoktól goás-szájktrenszesekig elvonul szép helyekre együtt tölteni néhány napot. Igény az lenne, itt a sok tapasztalat, erős közösség, lehet megosztani, fúj a változás szele (?). Úgyhogy jöjjön csak valami újabb, jöjjenek a következők.
A hírlevél elején találtok az adott időszakban látogatható kiállítást, aztán napokra bontva következik a programajánlat. Észrevételek, ajánlatok, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.
Miért köszönheti a házát Amy Heckerling John Travoltának és Bruce Willisnek? Mit tapasztalt női rendezőként Hollywoodban? Hogyan fedezte fel Sean Pennt és Alicia Silverstone-t? És miért volt fontos, hogy Phoebe Cates ledobja a bikinifelsőjét? A Nicsak, ki beszél! és a Spinédzserek író-rendezőjével beszélgettünk.
