„Rengeteg az árnyalat bántalmazás és bántalmazás között, ezért is nehéz gyakran tetten érni. Sokszor az az érzése az embernek, hogy lehet, hogy ez nem is történik meg. Csak én vagyok, aki így gondolja? Bennem van a hiba, én vagyok túlérzékeny? Miközben ugyanis a bántalmazó bántalmaz, ugyanazzal az erővel el is bújik. Nem vállalja fel, amit tesz, és folyamatosan azon dolgozik, hogy az áldozatban ne is tudatosuljon. A manipulációja miatt a másik magát hibáztatja; elhiszi, hogy tényleg igaza van, és alá is veti magát ennek a folyamatnak, aminek a verbális, pszichikai, érzelmi és a fizikai abúzus ugyanúgy része lehet. Előbbiek legalább akkora súllyal hatnak, mint utóbbi” – mondja Fabricius Gábor filmrendező, aki saját bevallása szerint élete legszemélyesebb könyvét írta meg. Hozzáteszi:
Gyakorlatilag pszichotikus állapotba tud kergetni, ha az érzékelt valóság és a realitás közötti űr megnyílik. Rettentően félelmetes, amikor az érzékelésünkben nem bízhatunk meg. De van egy bizonyos pont, amikor már reccsen egy csont – ott nincs apelláta, nem lehet mellébeszélni.
Ez egy olyan brutális határátlépés, hogy a legszkeptikusabbaknak és a leghiszékenyebbeknek is világossá teszi, hogy bántalmazásról van szó.” Fabricius Merre vagyok arccal előre? című regénye egy kapcsolati erőszakot elszenvedett férfiról szól. A téma súlyos és tabukkal övezett, hiszen a bántalmazás különféle formáira még mindig jellemző a láthatatlanság és a stigmatizáltság, a férfi áldozatokra pedig ez hatványozottan igaz – azzal együtt, hogy a bántalmazások elszenvedői legnagyobbrészt nők és gyerekek.
Ahogy arra egy 2020-as magyar kutatás is rámutatott, sokakban fel sem merül, hogy egy felnőtt férfit bántalmazhat családtagja, akár saját felesége, partnere is, ám ettől még az agressziónak ez a formája is jelen van a társadalomban.
https://hvg.hu/360/20241113_ferfiak-ferfiszorongas-csalad-gyerekek-szuloi-szorongasok-ovoda-iskola
Belecsúszni egy bántalmazó kapcsolatba
Ahogy Fabricius Gábor fogalmaz: a főszereplő, Fáy Ábris története autofikció, tehát valóságos élményekből, nagyon személyes tapasztalatokból táplálkozik, és részben azzal a céllal született, hogy segítsen az érintetteknek rálátni az életükre, a megoldás irányába mozdulni. Ez azonban gyakran elképesztően nehéz. „Írás közben újra kellett értelmeznem, mit jelent a bizalom, a határ, a szeretet. Azt hiszem, ez a folyamat nekem is segített megérteni, miért olyan nehéz a gyógyulás, és hogy a terápia miért lehet valódi ajándék” – mondja.
A regényben plasztikus leírásokon keresztül követhetjük, miként lehet belecsúszni a rózsaszín szemüvegen át érzékelt szerelemből egy bántalmazó kapcsolatba. „A főhős egy sikeres, ismert építész, aki csúcsra jutott a karrierjében, és azt gondolja, hogy innen már nincs is lefelé. Aztán jön egy huszonéves lány, és elkezdi lebontani a szobrot, amit a férfi saját magának, saját magáról épített. Eleinte olyan puha eszközökkel csinálja, amiket észrevenni is nehéz, csak akkor tűnik fel, amikor már alapjaiban inog minden” – magyarázza Fabricius, aki szerint a bántalmazás jelei gyakran csak utólag, visszaemlékezve válnak értelmezhetővé.
Nem szól hozzád, nem beszél veled, pedig ott vagytok egy lakásban. Megjegyzést tesz az alakodra, megmondja, mit kellene felvenned, megkérdőjelezi a viselkedésed, míg magáról úgy beszél, hogy ő mindent megtesz a kapcsolatért.
Az idő telik, közben az áldozat önbizalma, személyisége napról napra tűnik el.” Mivel a bántalmazás elszenvedői sok esetben nincsenek tudatában annak, hogy pontosan mi történik velük, a segítségkérés útja is nehéz.
A könyv borítója
Helikon Kiadó
