Képes volt mondat közepén saját magának a szavába vágni, mert eszébe jutott, hogy idevonatkozik egy különösen fontos mellékkörülmény. Ugyanolyan átéléssel tudott sztorizni a barátairól vagy a szomszéd tanszék népéről, mint Königsbergről vagy a földkerekség bármely múzeumáról. És mindig volt valami váratlan abban, amit ezzel a svunggal előadott.
György Péter különös ember volt, különös intenzitással élő, kereső, értelmező ember, akihez nemigen lehetett közömbösen viszonyulni. Kirobbanó energiával, emberséggel, humorral és zavarba ejtő rugalmassággal nézett az ember szemébe. Az a fajta ritka tanár volt, akit felvillanyoz, ha ellentmondanak neki. De sokakkal ellentétben őt ez nem csak a látszat szintjén foglalkoztatta.
A kétezres évek közepén hallgattam egyetemi óráit. Egy előadáson arról beszélt, hogy mit szokott megnézni az ember, amikor Bécsbe kirándul, és mit kellene ehelyett inkább megnéznie. Mikor ostobán bámultunk rá, kikérdezett:
– Miért, maguk mit csinálnak, amikor Bécsben járnak?
– Mi nem járunk Bécsbe, tanár úr.
– Hogyhogy? Hiszen közel van.
– Nincs rá pénzünk. Örülünk, ki kijövünk hó végéig a diákhitelből.
– Nahát. Erre igazán gondolnom kellett volna. Bocsásson meg.
Ez egy tipikus beszélgetés volt. Pétert felháborította az egyenlőtlenség, pedig bizonyos egyenlőtlenségeket nem ismert közelről. Amikor ezt felhánytorgattam neki, elgondolkodott, átfésülte a pozícióját az új szempont szerint.
Egyszer úgy fogalmazott, hogy ő a „reflexióiparban” működik: a megfontolás, átgondolás, újraértelmezés volt az ő anyanyelve. Tanítványok egymás között azon röhögcséltünk, hogy Péter reggelenként fogmosás előtt három dolgot beismer a fürdőszobai tükör előtt. Ez nem is volt akkora túlzás.
Nagy tehetséggel ejtett zavarba embereket, élvezettel forgatta ki a sarkaiból a megszokott fogalmakat, és arra kényszerítette a hallgatóságát is, hogy megforgassa a kockát.
Péter világa egy olyan Rubik-kocka volt, amelynek sohasem egyszínűek az oldalai; a folyamatosan változó rajzolatok és egymásrautaltságok jelölték számára az igazán fontos jelentést.
Tőle tanultam tovább forgatni a Rubik-kockát: a bevett és elcsépelt frázisok helyett másik szempontot keresni egészen addig, amíg valami értelmet, mintázatot, összefüggést találok. Tőle tanultam hohmecolni: variálni, bonyolítani, máshonnan nézni, megkérdőjelezni. És hogy ez nem holmi üres gyakorlat, hanem nagyon is pragmatikus tevékenység, mert minden elakadás egy újabb lehetőség, minden újabb feltárt réteg egy fontos kapaszkodó és potenciális fordulópont.
Mert végtére is csak úgy lehet értelmesen cselekedni, ha az ember feltárja a cselekvés értelmét: belátással, szándékkal, sallangok és megszokások ellenében egy mélyebb lényeget keresve. És ahol nincs értelem, ott csinálni kell.
Időbe telt, amíg megértettem, hogy ugyanaz, ami sokunknak felvillanyozó élmény volt, az mások számára elviselhetetlenné tette őt.
