Az elmúlt évben sajátos műfaj jelent meg a kormányközeli médiában: a Magyar Péter-követők lélektani boncolása. A „feltáró” igényű cikkek rendre ugyanarra a következtetésre jutnak: a Tisza-mozgalom nem politikai közösség, hanem vallásos hevületű, irracionális szekta, Magyar Péter pedig nem ellenzéki vezető, hanem messiáspótlék.
Ennek egyik legkidolgozottabb példája Jeszenszky Zsolt kormányközeli véleményformáló friss pesti srácokbeli cikksorozata, amely „szociológiai-demográfiai feltérképezést” ígér, valójában azonban a jól ismert narratívát ismétli. A követőket három, egyaránt stigmatizáló típusba rendezi: a „bulvárértelmiségi” ellenzéki elitet, amely szerinte Magyar Péterhez tapadva keres új befolyást; a rendszerváltás „seftelő” veszteseit, akik frusztrációból és bosszúvágyból kapaszkodnak belé; valamint az „itt maradt SZDSZ” tagjait, akik politikai otthon híján, elsősorban Orbán Viktor elutasítása miatt sorakoznak fel mögötte.
Számtalan toposz kering ma az éterben, amelyek pejoratív címkékkel próbálják megragadni a jelenséget: messiásvárásról, politikai szektáról, irracionális rajongásról beszélnek. Ezek a fogalmak azonban inkább elhallgatnak, mint magyaráznak. Ha félretesszük a megbélyegzést és a lejárató kampányok retorikáját, a kérdés jóval prózaibb – és éppen ezért izgalmasabb – formában vetődik fel:
Kik és miért követik Magyar Pétert, és milyen társadalmi, érzelmi tapasztalatok állnak egy új politikai közösség kialakulása mögött?
Mielőtt azonban válaszolnánk, érdemes végigjárni a kollektív megbélyegzés logikáját.
