Mintha feltöltötték volna sötétséggel Mikolajiv utcáit. Autónk fényszórója elhalt a fagyos derengésben, a toronyházak úgy emelkedtek fölénk, mint egy szűk kanyon falai. Döcögtünk a semmiben.
„Gondolom, a légitámadások ellen van az elsötétítés. Láttam ilyet Kramatorszkban, amikor közel volt a városhoz a front” – próbáltam jelezni frissen megismert tolmácsomnak, hogy vannak tapasztalataim az ukrán háborúban. De válasza lehűtötte a szavaimba rejtett háborús romantikát.
Nem elsötétítés. Csak az áramellátással vannak gondok. Két napja volt egy erősebb rakétázás, és azóta akadozik az áramszolgáltatás.
A középkorú nő hangja nyugodt volt, nem is a beszélgetésre figyelt, hanem az útra koncentrált, kissé előre dőlve, bizonytalanul meredve a vaksötétbe. Julija nem háborús fixer volt, hanem angoltanárnő, aki éppen a városba érkező újságírónak segít, ha nem önkénteskedik valahol máshol. Ez a gesztus, mint kiderült, nemcsak rá jellemző, hanem magáról a városról árul el sokat.
De még nem tartottunk ennél a felismerésnél. Egyelőre a szállás felé döcögtünk, és Julija mintegy mellékesen mesélte, milyen élni a fronthoz közeli Mikolajivban, ami mellesleg fontos ipari és kereskedelmi központ. „Néha napokig nincs áram. Ezen már senki nem lepődik meg. Nagyobb baj, amikor elmegy a fűtés is. Hiába van közel a Fekete-tenger, azért télen itt is nagy a hideg.”
Mikolajivban egyedül az ívóvízellátással kapcsolatban nincsenek kérdések. Az ugyanis négy éve egyáltalán nem működik. Az oroszok még 2022-ben robbantották fel a Dnyipro folyót a várossal összekötő vezetéket. Azóta Mikolajiv félmillió lakosa vezetékes ivóvíz nélkül él.
A front ötven kilométerre sincs, úgyhogy nem lepődtem meg a brutális viszonyok hallatán. Annál jobban sokkolt, amikor reggeli fényben pillantottam meg a várost.
Nem barikádok közt surranó embereket, kihalt utcákat, üres boltokat láttam, hanem egy pezsgő nagyvárost, csúcsforgalommal, az utcán munkába siető polgárokkal.
Hazajöttek a háborúba
„Az emberek nem akarják feladni a normális életüket a háború alatt sem. Nem lehet az óvóhelyre bezárva élni – magyarázta Julija, amikor behuppantam a kocsiba. – A családommal elmenekültem Romániába a háború első évében, de visszajöttünk, mert rájöttünk, hogy itthon akarunk élni. Sokan vannak így. Nem véletlenül nevezik Mikolajivot a hős városnak” – mondta a volán felett, mintegy mellékesen, a kaotikus kereszteződésre koncentrálva.
Hirtelen más fénytörésbe került, amit a háború elején olvastam a helyiek sajátos hozzáállásáról. Amikor az oroszok a város határába értek, hogy a folyón átkelve meginduljanak Odessza felé, a polgárok ahelyett, hogy biztonságba húzódtak volna, az utcákra sereglettek: voltak, akik autógumikból emeltek égő barikádot a hidakra, mások Molotov-koktélokat gyártottak és dobáltak, miközben sokan álltak be a területvédelmi egységekhez. Az idősek jelentettek az oroszok helyzetéről, ami a háború kezdetén alapvető fontosságú információs forrás volt.
A katonaság és a civilek aktív együttműködésének köszönhetően néhány hónap alatt elkergették a város határából az oroszokat, akiknek innentől annyi lehetőségük maradt, hogy távolról próbálják pokollá tenni a lakók életét.
Mikolajivben rendszeresek a rakétatámadások. És hogy reagál erre az átlagpolgár? Szokatlanul.
Sárkányellátóval a szervizig és tovább
Mielőtt Julijával befutottunk volna munkahelyére, az egyetemre, gyorsan megemlítettem riportutam célját. Egy magyar segélyszervezettel, a Kárpátaljai Sárkányellátóval érkeztem Ukrajnába. A szervezet orvosi eszközöket és gépeket, továbbá mosógépeket hozott a helyi gyerekkórháznak.
Háború Ukrajnában
2022 óta tart az orosz-ukrán háború. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
