A volt intézetis fiatalok közül többen is keserűen panaszkodtak „a szakoktatókra és nevelőkre, akik
villanykábellel, bottal, gumicsővel, kulcscsomóval verték a gyerekeket. (…)
Egyáltalán nem meglepő, hogy az ott folyó nevelés javarészt eredménytelen volt, a növendékek agresszivitása ahelyett, hogy gyöngült volna, éppenséggel erősödött.”
Így idézte fel 1985-ben a kormánylapként kritikus hangokat is eleresztő Magyar Hírlap azt a pár évvel korábbi átfogó vizsgálatot, amelynek készítői volt növendékeket is megkérdeztek, milyen körülmények között zajlik a javítóintézeti nevelés az ország négy, erre szakosodott intézményében: Aszódon, Rákospalotán, Esztergomban és az óbudai Szőlő utcában.
A revelatív és már címében is ironikus (Csekély javulás) cikk (a teljes írást alább mutatjuk) a feltárt áldatlan állapotok és a névtelen gyanúsítások kapcsán elsősorban azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy a javítóintézeti pedagógusi pálya nem vonzó, nehéz embert találni a feladatra, a vezetők ezért kénytelenek olyanokat felvenni, akikről hamarosan kiderül, hogy alkalmatlanok a munkára, „s rövid úton fegyelmivel kell megválni tőlük”. De hát – zárta akkor különösen bátor megállapítással írását Stépán Balázs – a körülmények amúgy is olyanok, hogy „húsz-huszonöt éves szolgálat után az intézeti pedagógusok között szinte szakmai ártalomnak tartják a neurózist”.
