Az Itt érzem magam otthon című filmről politológusként írok: nem filmkritika következik, nem lesz szó az operatőri megoldásokról, dramaturgiai arányokról, a színészi játék finomságairól. Politikatudósként, vezetéskutatóként nézem ezt a filmet, abból a nézőpontból, hogyan szerveződik emberek közösségének élete, miként jön létre, stabilizálódik és termelődik újra egy rezsim.
Ebből a perspektívából az Itt érzem magam otthon nem egyszerűen egy jól sikerült pszichothriller, hanem a korszak egyik legfontosabb politikai filmje. Mert nem azt mutatja meg, hogyan működik egy zsarnoki rendszer. Hanem azt, hogyan és miért érezzük magunkat otthon benne.
https://hvg.hu/360/20260224_itt-erzem-magam-otthon-rendezoje-interju-holtai-gabor-autokraciak-ner-lovas-rozi-molnar-aron-nincs-valaszuk-hvg
A család mint rezsim
A történet felszíne ugyan pszichothriller: egy fiatal nőt, Ritát (Lovas Rozit) elrabolnak, és egy zárt „családba” kényszerítik, ahol új identitást kell magára öltenie. A ház ura, a Papa (Szervét Tibor) nem harsány zsarnok, hanem higgadt, kimért, gondoskodó férfi. A család szentségéről, a külvilág fenyegetéseiről és arról beszél, hogy idebent rend és biztonság uralkodik. Hatalma nem a látványos brutalitás – azt kiszervezi jobbkezének, Marcinak (Molnár Áron). A Papa ereje a hétköznapi, apró gesztusokban van. Előtte senki nem kezdheti el az étkezést, és ha úgy dönt, megvonhatja másoktól az ételt. A rend nem kiabál, nem üt, hanem szabályoz. A komfort és a szabadság nála vannak letétben: ő dönti el, mikor, kinek és mennyit juttat belőlük.
