A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Az elmúlt évek nemzetközi művészeti diskurzusában egyre élesebben vetődik fel a kérdés: az adatokból generált vizuális világ mennyiben tekinthető szuverén művészetnek? Látványos demonstráció-e csupán a technikai művészet, vagy valódi művészi állítás? Megérthető-e egyáltalán a digitális korszak vizuális kultúrája az algoritmusok esztétikája nélkül? Ezen a feszültséggel teli terepen foglal el különleges pozíciót Barabási Albert-László, aki fizikus-hálózatkutatóként vált globális márkává, mielőtt festészeti projektekkel jelent volna meg az intézményrendszerben. Míg 2020-ban a Ludwig Múzeum Rejtett mintázatok című tárlatán még a digitális adatvizualizációé volt a főszerep, a csapat most továbblépett az analóg matériák felé. A Műcsarnokban május 10-ig látható, A képlettől a képig. A dataizmus művészete című kiállításon már a festék, a vászon és a festőhenger az elsődleges „adathordozó”.
Műcsarnok
A bemutatott rengeteg mű egy monumentális projekt részei: a Barabási Lab és a Barabási Atelier műhelyében fiatal képzőművészekkel végzett kísérletek során mintegy nyolcszáz alkotás született, melynek csak töredéke került a falakra. Mucsi Emese kurátor szerint a rendezésnél kulcsszempont volt, hogy a látogató érzékelje a művek mögött álló folyamatot. Barabási életútjában több kulturális tér találkozik: Bostonban kutat, de rendszeresen hazajár Budapestre és erdélyi szülőföldjére is. Pályája elején a tudomány és a művészet még egyensúlyban volt az életében, ám végül – részben gyakorlati okokból – a fizika mellett döntött. A vizuális gondolkodás azonban maradt: Barabási szerint a tudományos kutatás és a művészet is struktúrák, rendszerek és kapcsolatok feltárására törekszik, még ha eszköztáruk el is tér.
A kiállítás a már ismert – sőt a Velencei Építészeti Biennálén is központi helyre került – digitális adatvizualizációkkal indít, de a főszerepbe állított projektek emblematikus eszköze a szobafestő nagyapa örökségét idéző festőhenger. Mivel a puszta adatnyomtatás hamar unalmasnak és túl „tudományosnak” bizonyult, a csapat 3D-nyomtatással egyedi hengereket alkotott, amelyek domborzati mintázatai maguk az adatsorok. Ez az egyszerű eszköz új dimenziót nyitott: a festékrétegek egymásra építésével és visszakaparásával a statisztikai ridegség faktúrát és mélységet kapott. A munkafolyamat katonás, laboratóriumi rendben zajlott: napközbeni kísérletezés papíron, esti elemzés a kutató részéről a bostoni időeltolódást is kihasználva, majd másnap reggeli számítógépes tervezés és délutáni „felfestés” a vászonra a Barabási Atelier, fiatal képzőművészekből álló festőközösségének tagjaival.
Műcsarnok
Az egyik központi sorozat a Covid-időszak Twitter-álhíreinek terjedését vizsgálja. A hálózatkutatás feltárta, hogy a dezinformációt maroknyi felhasználó uralta, ez a felismerés pedig neonfényű, agresszív színvilágot szült a vásznon. A cél itt nem a puszta szemléltetés, hanem az online tér érzelmi tapasztalatának közvetítése volt: a képek távolról vibráló, zavaros felületek, közelről azonban kirajzolódnak rajtuk a dezinformációs gócok pontjai. Hasonló kettősség jellemzi az USA-ban betiltott könyvek adatbázisából született műveket is. A hengerekre kódolt információk távolról absztrakt geometriának tűnnek, közelebb lépve viszont felismerhetővé válnak az egyes kötetekhez – a New York Public Library tiltólistás adataihoz – kapcsolódó mintázatok. A festmények mellett a hengerek már nemcsak technikai segédeszközök, hanem önálló szobrokként, az adatok fizikai manifesztációiként is funkcionálnak.
A projekt személyesebb rétegeit az azonosíthatóság kérdésköre adja. Barabási abból indult ki, hogy identitásunkat ma már kódok – telefon-, adó- és tajszám – határozzák meg, talán jobban, mint a vonásaink. Saját számsorait használva hozott létre egyfajta kortárs önarckép-sorozatot, ahol az egyén már csak egy ISBN-számhoz hasonló adatcsomagként jelenik meg a hálózatban. A legfrissebb műveken feltűnő arany és réz tónusok pedig a modern gazdaság „új aranyára”, a technológiai óriások által kisajátított és pénzzé tett személyes adatok értékére reflektálnak. A festmények így válnak a megfigyelési kapitalizmus esztétikai lenyomataivá.
Műcsarnok
A kérdés azonban továbbra is ott lebeg a Műcsarnok reprezentatív tereiben: bár a matematika és a művészet találkozása patinás hagyomány, a látottak valóban autonóm kortárs alkotások? Barabási hálózatkutatóként megkerülhetetlen, ám a Műcsarnokban látható Dataizmus mint művészeti nóvum kérdéses. Inkább tűnik a tudomány látványos, de szellemileg a művészet szuverén területén kívül rekedt expojának. A képekből gyakran hiányzik az a fajta belső dráma, kiszámíthatatlanság vagy éppen a „művészi tévedés” lehetősége, amely a kortárs reflexiókat feszíti. Amíg az algoritmus diktálja a formát, a művész pedig „csak” kivitelezi vagy esztétizálja azt, addig a tudomány nem találkozik valóban a művészettel, csupán barátságos kezet nyújt neki a galéria falai között.
Nyitóképünkön: Kiállítási enteriőr Barabási Albert-László kiállításán a Műcsarnokban / Fotó: Műcsarnok
