Képei ott lógtak művelődési házak falán, iskolai folyosókon, rendelőkben, panellakások nappalijaiban. A geometrikus minták, a vibráló gömbök, a fekete-fehér hullámzások sokak számára már jóval azelőtt ismerősek voltak, hogy tudták volna, ki készítette őket. Kevés XX. századi művész jutott el ennyire mélyen a tömegkultúrába úgy, hogy közben a nemzetközi művészettörténet élvonalában maradt. Victor Vasarely pályája pontosan erről a különös kettősségről szól: egyszerre volt világhírű alkotó, szigorú rendszerépítő, és olyan kulturális jelenség, akinek vizuális nyelve szinte észrevétlenül épült be a mindennapokba.
A születésének 120. évfordulójára szervezett kiállítások ezt a sokrétegű örökséget próbálják újraolvasni. Budapesten és Pécsett egyszerre látható, mennyire következetesen építette fel saját univerzumát, és milyen erősen kapcsolódott munkássága a XX. század technológiai optimizmusához. Az életmű ma különösen aktuálisnak hat. A digitális képkultúra korában, amikor algoritmusok generálnak látványokat, és a vizuális tapasztalat jelentős része képernyőkön keresztül érkezik, Vasarely rendszerszemlélete új értelmet kap.
1906-ban született Pécsett, Vásárhelyi Győző néven. Pályája eleinte nem a művészet felé vezetett. Rövid ideig orvosi tanulmányokat folytatott, ám hamar világossá vált számára, hogy a vizuális gondolkodás érdekli igazán. Az 1920-as évek végén került kapcsolatba Bortnyik Sándor budapesti Műhelyével, amely a Bauhaus magyarországi szellemi „gyűjtőhelyének” számított. Az ottani közeg döntően alakította látásmódját. A funkcionalizmus, a tipográfiai fegyelem, a geometrikus szerkesztés és az alkalmazott művészet modern szemlélete később is meghatározó maradt számára.
