A minap ez a cím jött fel a feedemben: „Mi az a legfontosabb dolog, amit az emberiség örökre elveszített a technológia fejlődésével?” A cikk írója megkérdezett erről egy AI-modellt is (nem várt fordulat), ami azt mondta: a legnagyobb veszteségünk a nem számított idő megélése. Tök igaza van. Hogyan függ ez össze a kulturális közszolgálat szükségességével?
Távolról indítok, de maradjanak velem.
Persze elveszítettünk még rakat másik dolgot – a figyelmünket, az unatkozás áldásos tevékenységét, fizikai kapcsolódások sokféle báját –, de maradjunk a nem megszámolt időnél. Nincs is igazán jó kifejezésünk arra, hogy milyen, amikor csak vagyunk, létezünk az időben. Az idő számításának története nem egyszerűen a napóráktól a mechanikus majd digitális órákig vezető utat takarja. Arról a sokkal régebbi – tudományos, filozófiai, történeti, művészeti irányzatokban bőséggel tárgyalt – kérdésről van szó, hogy mit jelent mérni az időt. Mikor és miért kezdtünk bele, hogyan tették ezt különböző kontinensek különböző lakói?
A megszerkesztett idő rengeteg szempontból jó dolog: utazás, globális kereskedelem, most mutasd meg, satöbbi. De hogyan vált az idő kimért vádlónkká, ami létezésünk minden pillanatában képes számon kérni bennünket? Hasznos volt az előző 5 (darab) perced, napod, éved? A hard day, a tough week, a difficult month, a trying existence. Hogyan lett az idő – pénz? Miként alakította mindezt az ipari forradalom, a közvilágítás, a kapitalizmus? Jobban nem megyek bele ebbe az amúgy borzasztóan érdekes és szerteágazó témába (ajánlom megint Jenny Odellt és legfrissebb könyvét, a Saving Time-ot épp minderről), hogy közelebb jussak ennek a levélnek a főszereplőjéhez: a haszontalannak titulált időhöz.
Megnövesztettük ezt a rohadt nagy agyat, aztán mi hasznunk belőle? – kérdezte Kurt Vonnegut csodásan negatív utópiájában, a Galápagosban.
A haszon szó rögtön magával hozza a kapitalista profit logikáját: hasznos az, ami termel. Ha így olvassuk, a haszontalan emberek és dolgaik nem növelik a GDP-t, nem pörgetik a gazdaságot. Túllépve ezen a megközelítésen elmorfondírozhatunk azon, hogy ki szerint és mi számít hasznosnak (néznék erről parlamenti közvetítést). Milyen a kapitalista logikán kívüli haszon? Az a hasznos idő, ami nem hoz profitot? Sokféle válasz létezik erre a kérdésre: az alvás, a játék, a gondoskodás – vagy a kultúra.
A kultúra, ami nem feltétlen piacra termel és nem is arról él – nem tud, vagy tudatosan nem is szeretne hasznos lenni a szó kapitalista értelmében, akár egyenesen kapitalizmusellenes. Az alapelv, hogy majd a piac eldönti, mi érdemes a fennmaradásra, vak számtalan művészeti formára. Jobb szó híján az alternatív vagy kortárs műfajok a legjobb példák, hiszen nem vonzanak nagy tömegeket, eleve nem olyan a kreatív természetük.
Ez persze nem jelenti azt, hogy
- ne lehetne egy kompromisszummentes alkotói tevékenység népszerű, és a piaci logikába illeszthetően nyereséges;
- nyakló nélkül és közösen kellene támogatnunk bármit csak azért, mert underground;
- ne lenne releváns ezen a területen az önkéntes munka;
- a niche műfajok alkotói ne a társadalomban élnének, ne pénzbe kerülne számukra a festék vagy a világosítás.
Alkotók és szervezők, hacsak nem élnek barlangban, ugyanúgy megkötik a társadalmi szerződést. Adóznak, leviszik a szemetet, és egy működő államban ellátja őket az orvos, megvédi őket a rendőr, élvezhetik a közvilágítást.
Hogy a művész és az őt támogató infrastruktúra megéljen, szükség lesz pénzre (valami, amiben egyetértünk, Hankó Balázs és én).
A tisztán piaci logika viszont megfoszt bennünket megannyi lehetőségtől, a dilettáns és korrupt pénzosztással pedig mintha éppen leszámolóban lenne az ország. Dönthessen hát a hozzáértő szakember, pályáztató, kurátor vagy újságíró is: érdemes-e akár anyagi támogatásra, akár megjelenésre, kritikára vagy kérdésekre egy adott kulturális projekt.
A nem GDP-re optimalizált kultúra nemzeti alap, helye van a szintén piaci logikán túl működő közszolgálati médiában is. Lehet, legközelebb az M1-en ajánlanak valami jó programot.
A kulturális kommunikáció sötét verme: event, megvan már?
Itt állunk nyakig Zuckerbergben, pedig kért belőle a fene. A bigtech alapszolgáltatásai ellen menni melós tevékenység. Éveket adtunk az algoritmusoknak az életünkből, emberi kapcsolataink élnek rajtuk keresztül – és a nagy social platformokon keresztül szervezzük a kulturális életet is. Még Pest egyik legandergrandabb-balos-punk helyszínének is van Facebook-hozzáférése. Nyilván lehetséges kikerülni és ellenforradalmat indítani, mindig örömteli egy-egy fuck Facebook címmel ellátott krétás programtáblát látni, de ez olyan szélmalomharc, amire épp az ezen a területen túldolgozott csapatoknak ritkán marad erejük. Megcsinálják inkább az eventet, kifizetik a hirdetést, és kontentet izzadnak. Legyen, ami pörgeti az algoritmust. Minél több alternatíva létezik Zuckerberg megkerülésére, annál jobb lesz mindannyiunknak.
Olyan kevés időt töltünk haszontalanul, pedig minden lehetséges kutatás szerint erre nagy szüksége van a marha nagy agyunknak (például, például). Hírlevelekből is meg lehet tudni, hova érdemes elmenni ebből a célból. Kezdem szokásosan az adott időszakban látogatható kiállítással, aztán napokra bontva következik a programajánlat. Észrevételek, ajánlatok, reklamálás: n.balkanyi@hvg.hu.
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
KIÁLLÍTÁS A HETEKBEN ROVATUNK
Hol? Szépművészeti Múzeum
Mi? Vasarely 120
Miről? „Victor Vasarely születésének 120. évfordulójához kapcsolódva nagyszabású, retrospektív kiállításon mutatjuk be a magyar származású, Franciaországban világhírűvé vált alkotó életművét. A kiállított művek jelentős része a budapesti és pécsi Vasarely Múzeumok gyűjteményeiből származik, de kiegészül az aix-en provence-i Fondation Vasarely kölcsönzésével. A jól ismert és Magyarországon még sohasem látott alkotások együttese lehetővé teszi, hogy a látogatók teljes képet kapjanak Vasarely művészetéről.”
Mikor? Augusztus 16-ig.
