Kulcsszavak
Magyar-ukrán – Az EU-csúcs alkalmából találkozott Magyar Péter és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök. Magyar arról beszélt, hogy a kölcsönös bizalom helyreállításának első lépéseként tekint a kisebbségi törvény elfogadására, Zelenszkij pedig közölte, hogy hálás, amiért Magyarország szolidaritást vállalt Ukrajnával és az ukrán néppel.
Fogolykiváltó – A KDNP szervezésében a százmilliós, sőt milliárdos visszaélésekkel gyanúsított volt fideszes politikusokért imádkoztak Budapesten. A résztvevők szerint az érinttettek politikai foglyok. A „fogolykiváltónak” nevezett imaórán ott volt Orbán Viktor volt miniszterelnök édesanyja is.
Mondóka – A volt kormánypártok számára kellemetlen vallomásra készül politikailag frekventált témákban a volt főügyész, Fürcht Pál. Erről Magyar Péter beszélt, ám a helyzet jogilag bonyolult. Fürcht ellen fegyelmik folynak és az állásából is felfüggesztették, és nem mindegy, milyen hatóság vagy testület előtt beszélne, pláne, hogy ahhoz fel kellene őt menteni titoktartási kötelezettsége alól.
Intő – Győztek a tanárok Strasbourgban: az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta: 2022-ben a tanári tiltakozások idején jogsértően korlátozta sztrájkjogukat az Orbán-kormány, egy ilyen beavatkozás nem volt „szükséges egy demokratikus társadalomban”. A bíróság döntése még nem jogerős, a kormány fellebbezhet.
Micimackológia – A héten volt A. A. Milne legendás könyve, a Micimackó 100. születésnapja. Ebből az alkalomból a HVG is közölt írásokat, arról, hogy miért lett Micimackó ekkora világsiker, miben különböznek a mű fordításai, miért zseniális, ahogy Karinthy Frigyes kezelte a szöveget, és hogy mi fán terem a micimackológia.
Istenekkel erősen terhelt héten vagyunk túl. Intő jel volt már, hogy a fiam egyik nap uzsonnázás közben nekem szegezte a kérdést, igaz-e, hogy ő esetleg bogárként is újjászülethet majd egy afféle következő életben. Meglepődtem a problémafelvetésen, hiszen egyfelől még ezt az életet is éppen, hogy csak elkezdte, másfelől, mintha némi reménykedés is lett volna a hangjában. Tudniillik nagyon szereti a bogarakat, ami azt illeti, rajong értük, s úgy tűnt, ez az eshetőség nem hogy megrémisztené, mintsem inkább bizakodással látszik eltölteni lelkét. Érdeklődésemre, hogy mégis, honnan jött ez a gondolat, elmesélte, hogy ezidőtájt legjobb barátja, bizonyos Sabd, a hindu szomszédaink hatéves kisfia bogarászás közben röviden felvilágosította – a bonyolítás kedvéért közös nyelvükön: japánul – a lélekvándorlás mibenlétéről. Nos, igen, feleltem, ezt az eshetőséget sem lehet kizárni. És az még a jobbik eset – jutott eszembe, bár ezt már nem közöltem vele –, ha az ember csupán halála után válik ízeltlábúvá. Van, akivel – és nem csupán az áldott emlékű Gregor Samsára gondolok – ez már jóval hamarabb megesik.
Mindezek után néhány nappal a kerületünk, bizonyos Onoharahigasi, tehát Onohara-kelet szerény, de igen szép sintoista szentélye felé tartottam egy fájdalmasan korareggeli időpontban, hogy lányomat leadjam a szervezőknek, ugyanis idén japán barátnőivel együtt ő is részt vállalt az akimacuriban, tehát az őszi fesztiválban. Sintoista hagyomány szerint ilyenkor a falu (Onohara is falu volt valaha) szentélyének házi istenségét egy erre szolgáló mikosiban, afféle vállra vehető, díszes hordozóeszközben dobbal, énekkel és mondókákkal kísérve a helyi férfiak (kisebb részben nők, illetve gyerekek) körbeviszik a környező utcákban, hogy mindenki részesülhessen a közelségében, illetve, hogy elűzze az ártó szellemeket és a rossz szerencsét a településről. Menet közben időnként nagyot ráznak rajta, olykor rohanni kezdenek vele, majd hirtelen megállnak, hangos ordibálásban törnek ki, és a többi – mindezt elvileg azért, hogy egyfelől ne aludjon el közben az isten, másfelől meg ő is átélhesse a menet izgalmát, feszültségét, örömét. Nos, miután az említett gyermek beállt a menetbe, másik lányomat pár utcával lejjebb a helyi baptista imaházhoz kellett eljuttatnom, mert ott meg az ő egyik osztálytársával volt megbeszélt találkozó. Ennek az osztálytársnak amerikai hittérítők a szülei, és ilyenkor ősszel rendezik meg az imaház előtt a maguk Halleluja Fesztiválját. Az istentiszteletre tapintatosan nem hívták meg a lányomat, ellenben a kertiparti jellegű délutáni összejövetelre igen. Mindeközben már említett hindu szomszédunkhoz gyereklátogatóba voltunk hivatalosak, hiszen nemrég megszületett szépnevű Shivia lányuk. Este aztán visszasiettünk még egyszer a sintó szentélybe, mert véget ért a macuri, az istenséget pedig ilyenkor visszahelyezik a szokásos szállására, s még ott, a szentélyudvaron csapra vernek egy szép nagy hordó szakét (helyesen: nihonsút), illetve számolatlan doboznyi Super Dry-t.
Gombócból is megárt a sok, nemhogy istenekből. Erre mit látok, amikor „bekapcsolom” az internetet: fogolykiváltó imaórát tart a hogyishívják párt. Az, amelyik úgy van, hogy már rég nincs, de ez senkit nem zavar.
Különben engem sem. De azért: Orbán-anyuka, ne tessék má’ ezt csinálni! Van a szürrealitásnak egy olyan foka, amivel szemben kénytelen vagyok letenni a mit is… kardot? Az nekem nincs. Lantot? Dettó. Egyelőre csupán egy csésze kávét tudok letenni, de azt nagyon. Csak úgy koppan a politúrozott dohányzóasztalon a porcelán. Juteszembe erről az imáról (is) egy ősrégi eset, ami még egyetemista koromból maradt meg valahogy emlékezetemben. 2002-ben közös eredményváró ivászatot tartottunk épp a kies Vezér Úti Kollégiumban (ami sajnos ma is létezik még, ha jól tudom, de nem ez a lényeg). Ahogy az első adatok elkezdtek befutni, a kényszerű (hát hiszen össze voltunk zárva), de tulajdonképpen működőképes baráti társaságból néhányan ismeretlen helyre távoztak egy időre. Mikor visszatértek (addigra tulajdonképpen kiderült, mi lesz ennek az estének a vége, legalábbis politikai értelemben), és megkérdeztük, merre jártak, azt felelték, a közeli templomban imádkoztak a megfelelő eredményért. Köszi, feleltük, úgy tűnik, ez bejött! Ezután hosszú hetekig, talán hónapokig nem voltak hajlandók szóba állni velünk. Hát ugye, kinek mi a megfelelő eredmény. Csak azt akarom mondani, hogy óvatosan kell bánni az imákkal is.
Viszont, hogy miben áll a Micimackológia, arról halvány fogalmam sincs. A Walt Disney ezt a problémakört alighanem egy életre elrontotta nekem.
A magyar-ukrán viszonyról, pontosabban annak egy korábbi, és remélhetőleg meghaladott állapotáról (azaz arról, ahogyan én azt láttam, amikor volt szerencsém a rakéta- és dróntámadásokkal álmatlanságba taszítani próbált Kijivben és környékén megtekinteni, mennyi pusztítással járt már eddig is ez az esztelen háború), tehát erről az egész kínos problémahalmazról, ami még mindig itt tornyosul előttünk (vagy legfeljebb félig-meddig mögöttünk, de megoldva semmiképp sincs) egyébiránt írtam egy – fikcionalizált – szösszenetet magam is nemrégiben. Nem állítom, mint egy afféle temus Trump, hogy ettől huszonnégy órán belül vége lesz a háborúnak, de tőlem most ennyire tellett. Keressen rá, akinek nincs jobb dolga. Rendkívül titokzatos címe van, az, hogy Fűnyíró.
Nem tartozik szorosan ide, de az amerikai hittérítő osztálytárs-szülőktől kaptunk egy japán nyelvű, mangásított bibliát. Ilyen kúl Jézust én még életemben nem láttam! Mintha Son Goku és Tsubasa kapitány szerelemgyereke lenne. Mi nincs a nap alatt? Minden van.
Nyitókép: Akimacuri fesztivál Japánban. Fotó: Justine MEDDAH / AFP.
