A Karinthyba jártam középiskolába. 1989-től (hej, micsoda év!), amikor az sajátos okokból az elitgimnáziumok elitjének minősült. Felháborító privilégium!
Nemrég összefutottam egy volt évfolyamtársammal, aki váratlan kérdést tett fel:
- Elégedett voltál az elitek elitjével?
Meglepődve válaszoltam:
- Bejutottam utána a Közgázra, megtanultam angolul, és a mai napig számos értékes kapcsolatom származik onnan. Mit várhatnék még egy gimnáziumtól?
- Hogy megtanítson pénzt keresni! – hangzott a válasz.
Mint kiderült, a volt évfolyamtársam a Kertészeti Egyetemen tanult tovább, és – ezek szerint – elégedetlen a karrierjével, ami – ezek szerint – a gimnázium hibája, nyilván nem az övé. Akkor – ezek szerint – mégsem jelentett privilégiumot a Karinthyba járni. Csoda, hogy felvergődtem a HVG hasábjaira ilyen hátrányból. Mondjuk pénzt nem kapok érte, az igaz.
Vén Európa, a markát tartó nő
Mindenki pénzt akar, és általában mástól, azt látom. A legfelháborítóbb eset a francia. Az állam a gazdaság nagyobb részét osztja újra, mint szinte bárhol a fejlett világban, mégis állandó a követelőzés. Még többet. Még magasabb nyugdíjat. Még több támogatást. Miközben Európában már most ott a legalacsonyabb a nyugdíjkorhatár, Marine Le Pen a csökkentésével kampányol. És ezzel együtt is ő a józanabb jelölt a baloldalon eszét vesztett Jean-Luc Mélenchon mellett, aki szerint a békeidőben 5-6 százalékos költségvetési hiánnyal minden rendben van, sőt.
Ismert, hogy a tüntetések oka elvileg a francia oktatás siralmas helyzete. Az is ismert, hogy az EU-ban csak a skandinávok költenek többet oktatásra a franciáknál. Lehet, nem a pénz hiánya hibádzik. Csak pénzt mindig könnyű követelni. A következő közhelybe valamelyik következő hírlevélben szívesen belemegyek részletesen:
A kemény idők megteremtik a kemény embereket.
A kemény emberek a kényelmes időket.
A kényelmes idők a kényelmes embereket.
És végül a kényelmes emberek a kemény időket.
Na, ezt a jelenséget követhetjük real time Európában, épp az utolsó fázisban járunk: a nép még a német lokomotív által húzott EU gazdaságához szokva tartja a markát egyre több másokpénzét követelve. Eközben az a lokomotív, ami a kényelmes semmittevést lehetővé tette, már az árokban hever. És ha megemlítem, hogy esetleg a több munka, az előrébb visz, mint a work-life balance, akkor mindenki fel van háborodva. Hisz nem a munka, hanem a születés és a kapcsolatok számítanak, ezt mindenki tudja!
