Akkor már több mint egy órája ácsorogtam a falnál a Felszabadulás téren, miután az Ibolya presszóban tartott razzia során gyanúsnak találtattam, és üdvözítőnek találták, hogy az irányított szabadidő jegyében tovább foglalkozzanak velem egy kevésbé forgalmas helyen.
A fiatalabb civil rendőr a hátizsákomat szedte darabokra, gondosan átvizsgálva minden papírfecnit és cukorkás zacskót, használt vonatjegyet és közepesen szennyezett ruhadarabot. Nem túl lelkesen, de rendíthetetlenül matatott a limlomban, míg társa közepesen színvonalas társalgást folytatott velem.
A telefonos notesznél felpörgött az eszmecsere, ismerős nevekre bukkantak, főleg a Vágtázó Halottkémek és a Kontroll Csoport zenészei és az Inconnu csoport tagjai keltették fel érdeklődésüket, rutinosan fordítva a beszélgetés irányát az underground kultúra, a drogok és az óbudai szkinhedek felé, és rögtön világos volt, hogy ez a hazai terep számukra, a mondatok kerekebbek és lazábbak lettek, a kérdések direktebbek és pontosabbak.
1988-ban azért annyira nem volt már félelmetes a rendszer, hogy zenehallgatásért falhoz állítsák az embert, bár én éppen a falhoz állítva válaszolgattam óvatosan és minden rohadt szót megfontolva a kérdésekre, de a helyzet elég nyugtalanító volt ahhoz, hogy ne érezzem magam biztonságban, annak ellenére, hogy tiszta voltam, mint a Csomolungmára lehullott hó, és a miskolci önkéntes és hivatásos rendőrökkel szerzett rutin miatt pontosan tudtam, hogyan és mit kell mondani ahhoz, hogy jelentéktelennek, ártalmatlannak és unalmasnak tűnjek.
