Néhány évtizeddel ezelőtt még az volt a kérdés, hogyan lehetne a globális túlnépesedést megállítani. Ma már az, mit tehetünk, hogy a Föld jó részén több gyereket vállaljanak az emberek, és a gazdasági, társadalmi, környezeti rendszerek se omoljanak össze? Egy 1960-as jóslat nyomába eredtünk.
Az emberiség 2026. november 13-án, pénteken ki fog halni. Ha a demográfiai folyamatok az addigi ütemben folytatódnak, az emberek halálra préselődnek, mert a bolygó minden létező helyét betöltik
– ezzel a meghökkentő állítással állt elő 1960-ban Heinz von Förster és két munkatársa. Ám az osztrák–amerikai tudós nem valamiféle világvégejóslattal akart riogatni, csak arra akart rámutatni, mekkora hibát követ el, aki feltételezi, hogy minden jelenbeli folyamat a jövőben is ugyanúgy megy tovább.
Hatvan-hetven éve ilyenkor az tűnt igazán nagy veszélynek, hogy a Föld népessége egyre gyorsuló tempóban nő; Förster példázata szerint azonban nem lehet feltételezni, hogy egy első ránézésre tudományosnak kinéző mutató – a lakosság megduplázódásához szükséges idő csökkenése – örök érvényű.
Közel kétszáz éven át velünk volt az a vélekedés, amit Thomas Malthus még 1798-ban írt le: mivel a népesség exponenciálisan nő, a hozzáférhető javak viszont csak lineárisan, ha a népességet nem szabályozzuk tudatosan, akkor majd háborúk, járványok, éhínségek vetik vissza a lakosságszámot egy fenntarthatóbb szintre. Ma már tudjuk, hogy a jóslat nem teljesedett be,
a bolygó népességnövekedésének üteme épp 1960 körül lassulni kezdett.
A demográfia és a fenntarthatóság szempontjából ma már egészen más számít kihívásnak. Már nem az a kutatók fő kérdése, hogy mit kellene tenni a bolygó túlnépesedése ellen, hanem az, hogy miként lehet megőrizni a népesedés mostani folyamatai mellett az életminőséget, és hogy a világ fejlett részén miként lehetne növelni a gyerekvállalási kedvet – valamint hogy valóban szükség van-e erre.
Hogyan kerülhetett a világ egyik vezető tudományos lapjába a jóslat 1960-ban, hogy 2026-ban, egy péntek 13-án kihalhat az emberiség? Nem a szerzők esze ment el, nem is a szerkesztőé – de így be lehetett mutatni, milyen könnyű belefutni a tudomány egyik legnagyobb hibájába.
