„Még meg sem történt a ratifikáció, még pénzt se költött rá az állam, de már látszik, mennyit jelent ez a döntés. Máris elindult egy spontán felvilágosító kampány, mindenki erről beszél, a sajtó is az egyezményről ír, ez pedig mind része a nők elleni erőszak megelőzésének” – mondja a HVG-nek Juhász Borbála nőtörténész, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség volt elnöke. Mindehhez az is elég volt, hogy Magyar Péter bejelentse, régi adósságot törlesztve ratifikálják az isztambuli egyezményt, vagyis elkezdik a tartalmának átültetését a magyar jogrendbe.
Noha már ez is óriási előrelépés volt az Orbán-kormányok semmittevése után, ez csak az egyik része a nők jogait erősítő tiszás intézkedéscsomagnak. A kormány ugyanis egyúttal módosítja a régóta heves vitákat szító szívhangrendeletet, eltörli az esemény utáni tabletta vénykötelességét, és ígéri, hathatósabban lép fel a menstruációs szegénység ellen, nagyobb támogatást ad a várandós nőknek.
A miniszterelnök nőügyekkel foglalkozik, sőt hallatlan módon emberszámba veszi a nőket. Miért fogjuk még sokáig emlegetni az isztambuli egyezményt, a szívhangrendeletet és az esemény utáni tablettát érintő bejelentését?
Bár az isztambuli egyezmény ratifikálásának híre is már kisebbfajta népünnepéllyel ért fel különösen az ezért 12 éve küzdő civilek körében, azért az első örömsokk után a szakértők jelzik:
alighanem évek kellenek ahhoz, hogy a nemzetközi szerződésben foglaltaknak érdemi hatásuk legyen.
Az egyezmény négy pillérre – megelőzésre, áldozatvédelemre, az elkövetők felelősségre vonására és összehangolt szakpolitikára – épít, a dokumentum pedig 81 cikkelyben összegzi a javaslatokat.
Első lépésként az Igazságügyi Minisztérium megvizsgálja, mely pontokon nincsenek összhangban a magyar jogszabályok az isztambuli egyezménnyel, és ahol kell, törvénymódosítást kezdeményez. Rendelkezni kell például arról a kevéssé kézzelfogható ajánlásról, hogy a területen legyen „elegendő pénzügyi és humán erőforrás”.
Azért akadnak konkrétabb elemek is, az egyezmény előírja például, hogy bizonyos bűncselekmények (fizikai erőszak, szexuális erőszak és erőszakos közösülés, kényszerházasság, női nemi szervek megcsonkítása, illetve kényszerített terhességmegszakítás és sterilizálás) esetében a vádemelés nem függhet teljes mértékben az áldozat bejelentésétől, vagyis a megkezdett eljárások akkor is folytathatók, ha az áldozat visszavonja állításait. Így csökken annak az esélye, hogy a bántalmazó úgy kerülje el a felelősségre vonást, hogy nyomást gyakorol az áldozatára.
Fontos ajánlás az is, hogy létre kell hozni olyan válságközpontokat a szexuális erőszak áldozatainak, ahol orvosi és igazságügyi orvosi vizsgálatot, traumakezelést biztosítanak. Ilyen intézmények nem léteznek ma Magyarországon.