A tekintélyes brit online kiadásának The Lay Scientist (A laikus tudós) című rovatában Martin Robbins elemezte az esetet. A tudományos bejelentésekhez egészséges szkepticizmussal viszonyuló újságíró arra vállalkozott, hogy feltérképezze a globális hírcsatornák által alkalmazott eszközöket, amelyek a hírverseny miatt könnyen torzíthatják az egyes eseményekről – jelen esetben az arizonai tragédiáról – kialakuló képet.

Robbins szerint napjainkban a hírességek kultuszának korát éljük, amelyben a közönség annyira követelőzővé vált, hogy már nem elégszik meg az újságok címlapjain megjelenő képekkel: azonnal bele akar látni az adott személy agyába is. Ezért válhatott elfogadhatóvá, hogy az újságírók mindenféle tudományos háttér hiányában, nyugodt szívvel spekulálhassanak.

Jared Lee Loughner fotója az iskolai évkönyvben

AP

Az elkövető Jared Lee Loughner szombat este vált világszerte ismertté. Robbins rámutat, hogy már a 21 éves fiatalember bemutatása is a szenzációhajhászás eszköze: számos híres gyilkoshoz (például Lee Harvey Oswald, John Wilkes Booth, Mark David Chapman, stb.) hasonlóan szinte az első pillanattól fogva középső nevével együtt emlegették. Ez még nem lenne hatalmas torzítás, azonban Robbins rámutat: hasonlóan drámai eseményeket követően az emberek általában egy könnyen emészthető, frappáns narratívát követelnek, amely az esti híradó bejátszásai során kielégítő magyarázatot adnak a történtekre. Jelen esetben a legerősebb narratíva - amely kiemelkedhetett a hírekből – a magányos, őrült fegyveresről szólt, aki hat embert megölt, egy tucat másikat – köztük Gabriele Giffords demokrata képviselőasszonyt - pedig megsebesített. Egyetlen mondatban, bárki számára érthető módon összefoglalva a hírekből leszűrhető információkat, ennyi történt. Azonban egyelőre csupán meglehetősen kevés, és ugyancsak közvetett bizonyítékok vannak Loughner mentális problémáira nézve.

Ez azonban nem gátolta meg a hírgyárakat, hogy továbbvigyék a „mentális problémákkal küzdő” elkövető mémjét. Robbins Nathan Thornburgh cikkét idézi, amely a Time magazin mai kiadásában jelent meg. Thornburgh „amatőr diagnózisában” azt írja: „Loughnert tavaly kétségtelenül mentális problémák miatt függesztették fel a Pima Community College-en hallgatói státuszából. Az egyetem szerint akkor térhet vissza az iskolapadba, ha orvosi igazolást szerez egy mentális egészséggel foglalkozó szakembertől, aki szerint az egyetemi jelenléte nem jelent veszélyt sem saját magára, sem másokra nézve. Az amerikai hadsereg meg nem nevezett indokok miatt egyébként elutasította a férfi jelentkezését. Azt pedig nem tudjuk, hogy milyen egyéb szervezetek, vagy ügynökségek voltak tisztában Loughner veszélyes mentális állapotával.”

A fejbelőtt Gabrielle Giffords-t a mentők elszállítják a helyszínről

AP

Robbins felhívja a figyelmet, hogy bár a Pima Community College valóban kért egy elmeorvosi igazolást, Loughnert valójában bomlasztó viselkedése miatt függesztették fel, nem pedig mentális problémák miatt. A hadsereg elutasításának indoka nem ismert, ám Robbins szerint elhangzottak arra vonatkozó utalások, hogy a fiatalembernek drogproblémái voltak. Az újságíró szerint Thornburgh állításai nem helytállóak, csupán burkolt gyanúsítgatásról van szó.

Robbins szerint ugyanis kollégája arra utal cikkében, hogy Loughner „veszélyes mentális állapotát” már korábban is ismerni lehetett, azonban a Guardian újságírójának vizsgálata szerint nem léteznek ezt igazoló dokumentumok, illetve nyilvános diagnózis sem ismeretes. Robbins ezután rámutat, hogy Thornburgh mindezek ellenére nyugodt szívvel nevezi „paranoiásnak” Loughnert, míg a további tudósításokban a „pszichotikus” és a „skizofrén” jelzőkkel illették a gyilkosságok elkövetőjét.

Robbins azonban továbbmegy, így fogalmaz: „még akkor is, ha Loughnernél valóban megállapítottak valamilyen mentális problémát, egyelőre nincsenek arra utaló bizonyítékok, hogy tette elkövetésében ez szerepet játszott-e. Az újságíró Vaughan Bell klinkai pszichológus és Daniel Lende neuroantropológus cikkeit idézi, melyek szerint a mentális problémák sokak számára magyarázatként szolgálnak az eseményekre. „Tudományos szempontból helytelen állításokkal van dolgunk, mivel kiváló kutatási eredmények bizonyítják, hogy a mentális problémák és az erőszak közötti kapcsolat csupán minimális” – írja a Pubic Library of Science blogján Lende.

„Sokak számára az események boncolgatása itt be is fejeződik” – írja Bell. „Nem kell többé a személyes indítékokkal, az elfojtott sérelmekkel, vagy az eltorzult politikai indulattal foglalkozni. A mentális problémák említése önmagában megfelelő magyarázat. A köztudatba annyira beépült már a pszichiátriai problémák és az erőszak kapcsolata, hogy az orvostudomány szakmai eredményei sem képesek ezt megingatni.”

Bell írása azonban rámutat, hogy „egy 2009-ben, mintegy húszezer személyen végzett elemzés kimutatta, hogy az erőszakos cselekmények elkövetésének esélyét az alkohol, vagy a drogproblémák növelték, függetlenül attól, hogy a szóban forgó személynél diagnosztizáltak-e skizofréniát. Két hasonló elemzést végeztek bipoláris személyiségzavarral küzdő pácienseknél. Az eredmények szerint az erőszakos bűncselekmények elkövetésének esélyét csupán töredékével növeli a diagnosztizált betegség, ugyanakkor a rizikó jelentősen megnő azoknál, akiknek különböző tudatmódosítókkal kapcsolatos függősége van. Más szavakkal: nagyobb a valószínűsége, hogy a törzskocsmánk egyik vendége gyilkosságot kövessen el, mint, hogy ugyanezt egy átlagos, mentális problémákkal küzdő ember tegye.”

Robbins rámutat, hogy az eset kifejezett érdekessége a sajtó megszállottsága Loughner mentális problémáival, miközben viszonylag kevés szó esik extrém politikai nézeteiről (melyeket egy helyi blogger is említett a hvg.hu-nak adott interjúja során), droghasználatáról, a társadalmi intézményekkel szembeni elzárkózó magatartásáról, illetve a férfi ellen saját bevallása szerint fiatalabb korában iskolatársai illetve apja által elkövetett erőszakról.

„Miért érdekes, hogy a sajtó hogyan kezel egy gyilkost?” – idézi Robbins Vaughant. „Azért, mert a mentális problémákat továbbra is társadalmi stigma övezi. Ráadásul, ahogy a média Loughner mentális állapotával foglalkozik, ez igen árulkodó egyes újságírók hozzáállását illetően, akik úgy érzik, kellően képzettek ahhoz, hogy idegen emberek elmeállapotát megítéljék.” Robbins érdekfeszítő kérdéssel zárja írását: „mivel Loughnerre feltehetően halálbüntetés vár, kíváncsi lennék, hogy azok az újságírók, akik egy szempillantás alatt diagnosztizálták, mit szólnának, ha e diagnózis alapján enyhítenék a büntetését”.