Az erotikusnak tekinthető gyerekfotók ügyében láthatóan mindmáig zavarban van a fényképélvező közönség. A bécsi Kunst Haus – közismertebb nevén a Hundertwasser Múzeum – falai között, a vihart kavaró fotók kiállításán látható például az amerikai Lewis Carroll 1858-ban készült felvétele Alice Liddellről, aki egyes feltételezések szerint az Alice Csodaországban ihletője volt. Egy oxfordi dékán hétesztendős gyermekét koldusként ábrázolta, egyszerre ártatlan és kihívó, megszeppent és csábító gyereklányként. Carroll a sokasodó suttogások nyomán 1880-ban felhagyott a gyermekfotózással, de sem ezzel, sem a halála utáni rehabilitációs igyekezetekkel nem sikerült teljesen eloszlatnia a pedofília gyanúját.
Rengeteg támadás érte Irina Ionesco francia fotóművészt is, aki 1970-ben saját kiskamasz lányát – a későbbi színésznő Eva Ionescót – meztelenül, egy gyermekprostituált pózában ábrázolta. Amerikában annyira féltek a botránytól, hogy nem merték forgalmazni Ionesco albumát. Svájcban a francia Photo című magazin 2004. májusi számát nem engedték be az országba, mert a címlapján a félmeztelen Angelina Jolie színésznő volt látható egy lóval, gyengédnek tűnő érintések közepette, David LaChapelle amerikai fotóművész felvételén. A magazin más országok erkölcscsőszeinek nem okozott fejfájást.
Az erotika mellett a politika is erősen képviselve van a mintegy száz fotó között, amelyek március elejétől június 20-áig láthatók (hétfőnként féláron) a Hundertwasser Múzeumban. A kiállítás Lausanne-ból érkezett az osztrák fővárosba, a képeket tartalmazó album pedig egyelőre csak francia szöveggel kapható, bár a fotók történetéhez nagyon fontos a magyarázat. A válogatás a fényképezés 1839-es feltalálásától kezdve szemezget az olyan alkotások között, amelyeknek valamiképpen meggyűlt a bajuk az igazságszolgáltatással – vagy egyszerűen csak az igazsággal.
A fotók átpolitizálásának több példája szovjet eredetű. Az egész világot bejárta például az a fénykép, amelyen orosz katona látható a berlini Reichstag tetején, amint hatalmas szovjet zászlót tűz ki a náci Harmadik Birodalom legyőzésének szimbólumaként. A felvételt 1945. május 2-án készítette Jevgenyij Haldej, a TASZSZ szovjet hírügynökség frontriportere. A veszélyesen előrehajoló katonát tányérsapkás tiszt fogja, nehogy leessen. Moszkvában aztán a hírügynökség egyik sokat tapasztalt szerkesztője kiszúrta, hogy a katonatiszt mindkét csuklóján karóra van, ezért a jobbkezéről kiretusálták a szovjet katonák akkori óragyűjtő szenvedélyének nyomát. Az eredeti, dupla órás változatot csak a berlini fal leomlása után ismerhette meg a közönség, mert Haldej előrelátóan megőrizte az eredeti negatívot.
Hogy a retusálásnál maradjunk, a Kunst Haus falára került egy ismeretlenül maradt fényképész 1936-os felvétele, amelyen Sztálin és két másik szovjet vezető társaságában a titkosszolgálat főnöke, Nyikolaj Jezsov látható. Miután Jezsovot 1940-ben kivégezték, alakja utólag eltűnt a képről. Nem politikai, hanem egészségvédelmi üzenete volt viszont annak a változtatásnak, amely a híres francia filozófus-írót, Jean-Paul Sartre-t érintette. 1946-ban egy színdarabjának a próbáján kapta le őt Boris Lipnitzki. 2005-ben a francia nemzeti könyvtár kiállításán a felvételről eltűnt a mester cigarettája. Az egészségtudatos korrekciót a sajtó megtámadta, a szabadkozó könyvtár pedig – tisztelegve a műalkotás előtt – visszadugta Sartre ujjai közzé a bűnjelet. Pusztán szerzői jogi botrány volt, amikor kiderült, hogy az 1990-es években hívták elő azokat a fotókat, amelyeket Man Ray amerikai fotográfus 1920-as évekbeli eredeti papírképeiként adtak el.
Szentségtörő művek is felkerültek a bécsi múzeumi falakra. Például Oliviero Toscaninak a Benetton cég megrendelésére gyártott polgárpukkasztó reklámképsorozatából az, amelyiken pap és apáca csókolózik. A Vatikán folyamatosan tiltakozott a plakát közszemlére tétele ellen, és Párizsban is akadtak szép számmal felháborodottak. A paparazzók előfutárának tekinthető az a két fotóriporter, aki 1898-ban betörőként jutott Bismarck halálos ágyához, és lefényképezte a már felkötött állú német kancellárt. Igazi és botrányos lesifotó viszont Diana hercegnő halálos autóbalesetének egyik pillanata. Látható továbbá A milicista halála, Robert Capa 1936-os riportképe, amelynek valódiságáról vagy beállítottságáról mindmáig vitatkoznak, és szerepel Che Guevara 1960-as portréja. A szakállas, nagy hajú, elszánt tekintetű Che-fotóból kultikus plakát lett, amely az egész világot elöntötte, anélkül hogy a fotográfus, Alberto Korda akár egy fillért is látott volna belőle.
FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS
