A kasztráltak hangzásvilágát idézzük fel, nem a kasztráltak hangját – tisztáz egy máig élő félreértést a HVG-nek a kontratenorokkal kapcsolatban Birta Gábor operaénekes, az egri nemzetközi Händel-énekverseny díjazottja, aki mostanában a pesti Operában Händel Xerxesében hallható. Bár a barokk kor legünnepeltebb énekesei, a kasztráltak (castratók) örökébe lépett kontratenorok egy ideje már az operaházak sztárjai, még mindig élnek előítéletek velük kapcsolatban. A világszerte kedvelt francia Philippe Jaroussky egy interjúban azt a sztereotípiát igyekezett cáfolni, miszerint az új hangfaj képviselői csupán zenei akrobaták és maskarás bohócok, akik azt szeretik, ha kasztráltaknak öltöztetve mutogatják őket. Pedig egyszerűen azért éneklünk ezen a hangon, mert nekünk így a legkönnyebb – magyarázta a francia énekes.
A kontratenor a mellrezonancián keresztül felerősített fejhang, szakszóval falzett, ami azt jelenti, hogy a szép hangképzéshez mindkettőre szükség van – magyarázza Birta. Ha ugyanis az énekhang nem tud „átjönni” a mellrezonancián, akkor csak gurgulázó és sipító fejhang hallatszik, a mellrezonanciával megerősített falzett viszont kikerüli a gégét, és nem lesz belőle a hangzásélményt elcsúfító gégepréselés. A kontratenor énekes hangszalagjának csak a vékonyabbik felét használja éneklés közben, és olyan hangfekvésben énekel, amely képessé teszi a kasztráltaknak írott művek hiteles előadására is. Miközben tehát az a cél, hogy a 21. században is meg lehessen szólaltatni a castratók repertoárját (a kasztrálás ókori eredetű, de a 17–18. században Itáliában élte virágkorát), erre Jaroussky szerint egyetlen kontratenor sem képes. Ugyanis Händel és operaszerző kortársai, Cusaninónak, Senesinónak, Caffarellinek és más kasztrált sztároknak szinte személyre szabottan komponálták a darabjaikat, vagyis tekintettel voltak az illető hangjának speciális szépségeire, technikájának sajátosságaira. Hogy miként szólt a kasztráltak éneke, nem tudni, mert csak a legutolsó kasztrált énekes, Alessando Moreschi (1858–1922) hangját őrizte meg az utókor számára egy 20. század elején készült korong. Bár érzékelhető rajta a művészi szenvedélyesség, és Bach/Gounod Ave Mariájának tolmácsolásánál a kritikusok egy korabeli sztár kvalitásait is kihallani vélik, a legtöbben mégis csak zenetörténeti kuriózumként tekintenek rá.
A castratókat kisgyerekként kiherélték, ezzel pedig megakadályozták a gégefő növekedését és a mutációt, aminek köszönhetően megmaradt a hang gyermeki csengése. Ehhez járult később a mellkas erejének növekedésével a különleges énektechnika. A kasztráltaknak ugyanis óriási levegőtartalékaik voltak, a mai kontratenorokhoz képest éneklés közben jóval ritkábban vettek levegőt. Farinelli képes volt 60 másodpercen keresztül is énekelni egyetlen levegővel, hatalmas tüdejével és apró gégefőjével pedig a legbravúrosabb futamokat is gond nélkül tolmácsolta – írja Wolfram Seidner német énekpedagógus Énekhangok című könyvében. Számos ma fellépő kontratenornál műtét nélkül is kimaradt a mutálás, másoknál pedig, például Birtánál, valamilyen oknál fogva a „gyermeki identitás túlélte a pubertás megpróbáltatásait. A falzett nálam eleve adott volt, és a »magasságomat« sem kellett képezni.”
A kontratenor szó használata körül máig tapasztalható bizonytalanság. Egyesek kontraaltként aposztrofálják, mások szopranistát mondanak kontratenor helyett. Míg Manuel Brug német szakíró Die neuen Sängerstimmen (Az új énekhangok) című könyvében a német Jochen Kowalskit kontratenorként szerepelteti, Jens Malte Fischer német zenetörténész A nagy hangok című összeállításában ezt helyteleníti, és az énekest kontraaltként mutatja be. Birta helyére teszi a látszólagos különbséget, mondván, a kontratenor címkét összefoglalóan lehet használni a férfihangfajoknak megfelelő, eredetileg basszus vagy basszbariton hangú altra (altus), a bariton hangú mezzóra (ez Birta kontratenorja), illetve az eredetileg tenor hangú férfiszopránra (sopranist) is. Händel egyébként különbséget tett a kasztrált énekesek között az alkati, illetve a hangszalag vastagságbeli differenciái okán, és mindig odaírta partitúráiban, hogy alto castrato, mezzosoprano castrato vagy soprano castrato.
A kontratenor persze – mint a neve is jelzi – afféle ellentenor, legalábbis zenedráma-elméleti szempontból, ugyanis ellenpólusa az opera egy másik főszereplőjének, a tenornak. A kontratenorok gyermeki hangjuk révén szinte kivétel nélkül a tisztaság és az ártatlanság szimbólumai. A hitből merítenek erőt, miközben a tenornak anyagi céljai vannak, hatalomra vágyik, ráadásul a legtöbb barokk operában azt a nőt is maga alá szeretné rendelni, akit a kontratenor inkább csak maga mellé képzel – magyarázza Birta.
A szórakoztató zenében már évtizedekkel ezelőtt (Bee Gees, Boy George és mások révén) is dívott a falzetténeklés, és ma sem megy ritkaságszámba ez az éneklésmód. (A tavalyi Csillag születik tévés tehetségkutató produkcióban ezt képviselte Vásáry André is.) A klasszikus zenében sokáig rossz hírűnek, sőt nevetségesnek tekintették a kontratenor énekeseket, és csak a barokk operák újrafelfedezésével párhuzamosan irányult egyre több figyelem rájuk. Bár nehéz megszabadulni bizonyos előítéletektől, azok az idők azért már elmúltak, amikor egy női hangon megszólaló férfi énekesnek bajusz növesztésével kellett hangsúlyoznia férfiasságát, és a programfüzetben arra is ki kellett térnie, hogy házas és gyerekei is vannak. Az ötvenes években a modern kontratenorok atyjaként tisztelt angol Alfred Dellernek (1912–1979) egy-egy szokatlanul magas passzázs nőiesen ható éneklésekor még azt is el kellett viselnie, hogy hangosan kikacagják.
Mostanra komoly lemezszerződésekkel a hátuk mögött igazi énekesnagyságokká emelkedtek a kontratenorok is. A Decca lemezkiadó például hamar megszerezte magának a német Andreas Schollt, és több cd-t is megjelentetett vele. Egyre több nagy operaház is műsorára tűz Händel-operákat, és újra divatba jött Cavalli, Gluck, Purcell, Jommelli is, de a kortárs kínálatban is feltűnnek darabok, amelyekben szép szerepek várják a kontratenorokat (például Eötvös Péter: Három nővér, Siegfried Matthus: Farinelli, Thomas Adés: A vihar, Rolf Liebermann: Medea). A német Axel Köhler eközben Falsetto grazioso és Falsetto amoroso címmel áriaesteket szervezett – Birta is tervez önálló Händel-estet –, és Kowalskival együtt ma is csillogtatja képességeit, igaz, főként Délkelet-Ázsiában, ahol a kontratenorokat a popsztárokkal azonos szinten istenítik.
LINDNER ANDRÁS
