Az állami tulajdon kiterjesztése átfogó kormányzati stratégia része, jól illeszkedik a nemzeti szuverenitás és a kormányzati szerep erősítését, a külföldi befektetők bírálatát, a magyar emberek hétköznapi érdekeinek védelmét hirdető retorikához. Az az ideológiai alapja, hogy a közcélok megvalósításának hatékonyabb eszköze a köztulajdon és az állami monopólium, mint a piaci verseny. A jelek szerint ez népszerű törekvés; a közvélemény már régen, és egyre nagyobb arányban elutasítja a privatizációt, örül a munkahelyek állami megmentésének és újabban az árcsökkentéseknek. Mindez tehát politikai hasznot hoz a kormányzó pártoknak. Az viszont erősen kétséges, hogy fogyasztói szempontból hosszú távon is nyereséggel kecsegtetne.
Az állami részvényvagyon 2010 óta megduplázódott, ha a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő portfóliójának 2007-ben 1200 milliárd forintra becsült értékét vesszük alapul, de a tulajdonosváltás így is csak a töredékét érintette a magántársaságok vagyonának. A folyamatnak nemzetközi és hazai előzményei is voltak. A válság hatására a világ fejlett régióiban – az Egyesült Államokban és az Európai Unióban egyaránt – alkalmazták a köztulajdonba vételt a bankok, vállalatok megmentésének eszközeként. (Ez többnyire időleges, szigorú feltételekhez kötött lépés volt, a részesedés sok helyütt már vissza is került magánbefektetőkhöz.) Itthon sem újdonság az állami tulajdonszerzés; a Fidesz már első kormányzati ciklusában is lassította, néhány esetben visszafordította a privatizációt, a direkt állami beavatkozás lehetőségeit szélesítve. A Bajnai-kormány pedig visszavette állami kézbe a Malév részvényeinek többségét, és megkezdte a tárgyalásokat a Szurgutnyeftyegaz húszszázalékos Mol-pakettjéről, valamint az E.On gázüzletágáról. Az viszont újdonság, hogy a 2010-ben hivatalba lépett kormány a hivatalos politika rangjára emelte az állam tulajdonosi szerepének újjáépítését. A miniszterelnök már beiktatása előtt leszögezte: „egy nemzetgazdaság hazai kézben lévő stratégiai ágazatok (...) nélkül gyenge és sebezhető. Az új világban érték lesz a nemzeti vagyon, a hazai tulajdonban lévő bankrendszer, érték lesz az energia, a föld, az élelmiszer, a víz, és a természet értékeit, (...) a köz érdekét az állam tulajdona is védi.”
A gyorsan el is indított lépések sorrendje kísértetiesen emlékeztet az 1945 utáni államosításokéra: a stratégiai pontok ellenőrzése, a közérdek érvényesítése végett először az energetikát, a bankokat, a nagyvállalatokat kell elfoglalni. Hivatkozási alapul vagy a verseny korlátozott volta szolgál, mint az energetikában és a közszolgáltatások területén, vagy az állami szándékokat követő magatartás kikényszerítése, mint a pénzügyi szférában.
A két legnagyobb tétel a stratégiai ágazatokban a Mol kisebbségi pakettjének megvásárlása az ellenségesnek minősített orosz olajcégtől, valamint az E.On-csoport földgáz-nagykereskedelmi és -tároló leányvállalatainak átvétele, amire a Magyar Villamos Művek kapott megbízást. A tisztán állami cég megszerzett emellett gázvezeték-építési és -hasznosítási üzleteket, s őt bízta meg a kormányzat a gáztőzsde kialakításával is, háttérbe szorítva a csak részlegesen ellenőrzött Mol ezekre szakosodott leányvállalatát. A nemzeti bajnok címére aspiráló MVM más vállalkozásokkal is bővült: a pénzügyi gondokkal küzdő Bakonyi Erőművel és a felszámolás alá került Ganz Röck kazángyár eszközeinek bérleti jogával. A stratégiai körbe sorolhatók még a vízművek – a pécsi, a kaposvári, a pápai és a budapesti szolgáltató, valamint a nemrég épült Fővárosi Szennyvíztisztító –, a készenléti szervek Tetra rádiórendszerét működtető Magyar Telekom-cég, a Pro-M Zrt., amelyeket az állam vagy valamelyik városi önkormányzat szerzett meg. A mobilpiac befolyásolásának csodafegyvere, az új, állami mobilszolgáltató létrehozása viszont csütörtököt mondott, mert a frekvenciatendert a bíróság jogszerűtlennek ítélte.
Három éve tervezi a kormány a bankpiac újraosztását, tulajdonosi szerkezetének átalakítását. A nemzetgazdasági miniszter már kinevezése előtt meghirdette a célt: legalább ötvenszázalékos magyar részesedés elérését. A kormányfő 2010 októberében egy fórumon kilátásba helyezte a szövetkezeti bankok feltőkésítését, hogy képesek legyenek öt-hat százalékos piaci részesedésüket megduplázni vagy megháromszorozni, stratégiai jelentőséget szánva nekik a kis- és középvállalkozások finanszírozásában. Később azonban más megoldást választott, a takarékszövetkezetek gyámság alá vonását. Közös bankjukban a Magyar Fejlesztési Bank megvette a német tulajdonos kisebbségi pakettjét, majd a Magyar Posta tőkeemelésével többségbe került az állam. Az újonnan létrehozott Integrációs Szervezet és a kapcsolódó szabályozás lényegében megszünteti a takarékok önállóságát, a szövetkezeti jelleggel együtt. Két kis magánbank, a Demján Sándor érdekeltségébe tartozó Gránit és a Töröcskei István nevével fémjelezhető Széchenyi részesült még tőkeemelésben, amivel az állam kisebbségi tulajdonossá vált bennük. Noha sajtóhírek szerint több külföldi befektetővel is folynak a tárgyalások, hogy az állam – vagy a vele összefonódott OTP Bank – a különadó és más szabályozási elemek miatt veszteségessé vált pénzintézetek valamelyikét átvegye, erre eddig nem került sor.
A hivatalos álláspont szerint ezek jó megtérüléssel kecsegtető befektetések, bár a kormányfő a szövetkezeti bankok előnyének nevezte, hogy nem tisztán „a nyereségelv alapján” működnek. A többi stratégiai cégnél a deklarált szándék a fogyasztói árak csökkentése, a túlzott költségek, menedzsmentdíjak, üzemeltetési kiadások mérséklése, ami egyébként hivatalosan a korábbi magán-állami közös beruházások (ppp-k) – egyelőre a sportlétesítményekre korlátozott – kivásárlásának is a fő indoka.
Az államosítások másik típusa paradox módon nem viszi, hanem – legalábbis rövid távon – hozza a pénzt. Ilyen kivételes alkalom volt a magánnyugdíjpénztárak vagyonának megszerzése, ezzel az állam 350 milliárd forintnyi részvényhez is hozzájutott. Az OTP-ben, a Magyar Telekomban és a Richterben szerzett töredékrészesedés mellett a Rábában például 16 százalékos volt az ajándék pakett. Feltehetőleg ez is ösztönzést adott arra, hogy az állam kivásárolja a tőzsdéről a részben hadiipai profilú gépipari társaságot.
Az államosítás harmadik típusa a cégmentés. A legnagyobb ügy, a Malév bukása már mutatta, hogy e tekintetben az uniós versenyszabályozás kemény korlátokat állít. Ezek kikerülése érdekében a kormányzat helyett a pápai, a gyulai és a kaposvári helyhatóság lépett be a városi húsipari vállalkozásokba, többmilliárdos költségvetési juttatás segítségével, de ez önmagában nem oldja meg az ágazat és az érintett cégek krónikus bajait. Mindeközben az önkormányzatok vagyona összességében szűkült a kórházak, rendelőintézetek, iskolák központi kézbe vétele miatt (amivel párhuzamosan az adósságaik is csökkentek). Ez a szó szigorú értelmében véve nem a köztulajdon bővítése, csak annak átrendezése az államháztartáson belül, noha a feladatkör és a finanszírozás átalakítása az önkormányzatok hatalmi és működési rendjét is módosítja.
A magánvállalkozásokat a tulajdon megbolygatása nélkül is háttérbe lehet szorítani – új állami monopóliumok teremtésével. Ez történt az étkezési utalványok, a tankönyvek és a dohánytermékek piacán, ahol a pozíciók újraosztása az állami Nemzeti Üdülési Szolgálat Kft.-nek, a Könyvtárellátó Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft.-nek és az újonnan kiutalt trafikkoncessziók nyerteseinek kedvezett.
Az eladásokról-átvételekről folytatott tárgyalásokon az asztal egyik oldalán többnyire külföldi befektetők ültek. Színesebb a vevői oldal, ahol sokféle állami szereplő felbukkant. Alapesetben a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő lenne az új részvényes, de ez csak néhányszor fordult elő (a Mol, a Rába, a magánnyugdíjpénztárak által birtokolt részvények esetében). A gáztárolók és a magánbankok tulajdonosa a Nemzetgazdasági Minisztérium lett. Több helyi önkormányzat vízművekkel, húsfeldolgozókkal gyarapodott. A Takarékbank befektetőjeként, tőkeereje miatt, fontos szerepet játszott a Magyar Fejlesztési Bank. Hozzájuk csatlakoztak a nagy állami vállalatok, a takarékbanki szektorban érdekeltséget szerző Magyar Posta és az energetika egész területén kormányzati segédlettel terjeszkedő Magyar Villamos Művek. Ez a három cég – az MFB, az MVM és a Posta – az állam jolly jokere, ők voltak az új, hamvába holt mobiltársaság alapítói is.
Bár az állam mint vevő sokféle szervezetet felvonultathat, ezek közös – és a piaci vásárlóktól gyökeresen eltérő, sajátos – háttere a hatalmi pozíció, a törvényhozás monopóliuma. A kormánypárti frakciók sokféle törvénnyel csökkenthetik a kiválasztott cégek értékét, ami arra ösztönözheti, netán kényszerítheti a tulajdonosokat, hogy kiszálljanak az üzletből. Akadtak speciális módszerek, mint a Pécsi Vízmű fizikai elfoglalása vagy az orosz Mol-tulajdonos szavazati jogának megvonása a hatósági bejegyzés elutasításával, a legáltalánosabb eszköz azonban a különadók rendszere. Ezek zöme éppen az államosítással érintett vagy arra kiszemelt szektorokat sújtja: a bankokat, az energetikát, a távközlést. A lakossági szolgáltatások területén (legutóbb a hulladékkezelésben) az Országgyűlés más kényszerítő eszközöket is bevetett: előírta, hogy csak többségi állami tulajdonú vállalkozások működhetnek, nonprofit alapon. Ezek a döntések az állami vagyonszerzést megkönnyítő vagy olcsóbbá tevő átmeneti manővereknek látszottak. Csakhogy az időlegesként meghirdetett válságadók 2012-től némi átalakítással az adórendszer tartós elemeivé váltak, azaz most már a köztulajdonú vállalkozásokat is sanyargatják.
A lakossági szolgáltatókat a központilag diktált tarifacsökkentés is sújtja. A beszorított helyzet az állami tulajdonlás általános belső ellentmondásait mutatja. Azokon a piacokon, ahol az állam (az önkormányzat) az árakat is megszabja, egyszerre három dologra törekszik: legyen alacsony a tarifa, jó minőségű a szolgáltatás, de hozzon nyereséget, vagy legalább ne igényeljen folyamatos támogatást. A bűvös háromszög csúcsain elhelyezett célok közül azonban egyszerre legfeljebb kettő érhető el, sőt könnyen megeshet, hogy kisebb-nagyobb mértékben mindegyik sérül. Ha a kiemelt cél az árcsökkentés, ez vagy a pénzügyi egyensúly, vagy a minőség rovására megy. A mérsékelt ár, egyes ágazatokban tartósan magas adókkal kombinálva, a nyereség és a kivonható osztalék elolvadásához vezet, vagy veszteségtérítő támogatásokra lesz szükség a szolgáltatási színvonal fenntartásához – először a távfűtő cégeknél, és hamarosan a vízszolgáltatóknál. Profit vagy folyó költségvetési finanszírozás hiányában a szükséges fejlesztések, korszerűsítések forrása elapad, és kezdetét veszi a leépülés.
A fogyasztók a díjcsökkentések árát – amíg azok egyáltalán fenntarthatók – előbb-utóbb megfizetik, például a minőség romlásával vagy a szükséges beruházásokat, a növekvő támogatásokat fedező adóemelések révén. Ez átrendezi az egyes társadalmi csoportok jövedelmi pozícióit. Az államosítások pénzügyi egyenlegének kiszámításánál nemcsak az ezermilliárdos egyszeri ráfordítást kell figyelembe venni, hanem a fejlesztés és a folyamatos veszteségtérítés várható kiadásait is. Ezzel legfeljebb az üzemeltetési díjak részleges megtakarítása állítható szembe. Kivételesen nőhet az állam osztalékbevétele – főleg ha a részvénypakettet ingyen szerezte meg, mint a magán-nyugdíjpénztári vagyonnál –, illetve szerencsés esetben árfolyamnyereség is összejöhet, ha az államosított céget később megint eladják.
Az államosítási döntéseket – mint minden nagyobb léptékű gazdasági átalakítást – meg kellene előznie a szükséges ráfordítások és a várt haszon összevetésének, nyilvánosságra hozatalának. Mivel azonban a fő cél nem a piaci értelemben vett hosszú távú haszonmaximalizálás, a háttérszámításokat a kormányzat csak kivételesen tartja szükségesnek. Ez egyébként nem újdonság. Az előző kormányok a ppp-konstrukcióban épült beruházások esetében is megspórolták az előnyök-hátrányok feltárását (kivéve a hányatott sorsú Művészetek Palotáját). Most, az állami kivásárlás idején sem készült efféle összevetés.
Ha az összgazdasági egyensúlyra és a fogyasztói jólétre gyakorolt hatás ennyire bizonytalan, vannak-e biztos nyertesei az államosításnak? Kétségkívül vannak. Első helyen mindjárt maguk az államosítók. A kormányzat ügyes kommunikációval népszerűséget és szavazatokat szerezhet, amennyiben az erős, védelmező állam képét sugallja. A rendelkezési jogok kiterjesztésével jelentős, a nyilvánosság elől elzárt forrásokhoz juthat: a magánzsebeket megtöltő megrendeléseknek, szponzorációknak, a pénz kiszivattyúzásának egyszerűbb az útja, alacsonyabb a politikai költsége, mint magáncégek esetében. Nyernek azok a vállalkozók is, akiknek gyengélkedő cégeit az állam jó áron megvette vagy friss tőkével kisegítette, és még többet nyerhetnek azok az új tulajdonosok, akiknek az állami cég vagy az újonnan létrehozott monopólium piacot teremt.
Ezek a szempontok az állami tulajdon további kiterjesztése mellett szólnak, és nyilvánvalóbb indoknak tűnnek, mint önmagában a rezsicsökkentés vagy a vállalati magatartás befolyásolása, ami a tulajdon megszerzése helyett szabályozással, esetleg stratégiai megállapodásokkal is elérhető. Korlátot jelent viszont – bár nem túlságosan erőset – egyes hazai tulajdonosi csoportok sérelme, lázadozása (például a takarékszövetkezeteké, a dohányforgalmazás lehetőségétől megfosztott vállalkozóké), a külföldiek vonakodása az eladástól vagy kemény áralkujuk (mint a francia Suez és a nagybankok esetében). Erősebb gát a vállalatmentő államosításokat tiltó uniós szabályozás, és még nagyobb akadály a központi források szűkössége. Bárhogy alakul is a jövő, az államosítás már ma is több egyszerű tulajdonosváltásnál: a terhek és a vagyonok központi újraelosztását jelenti különböző fogyasztói és vállalkozói csoportok között. Valószínűleg éppen ez a legfontosabb kormányzati cél, amelynek eléréséhez a köztulajdon kiterjesztése csak egy a változatos eszközök közül.
VOSZKA ÉVA
