Valóságos időutazásban vesz részt, aki a mai civil és ellenzéki tüntetések szónokait, a konferenciák fiatal szakértőit hallgatja. Többségük elutasítja a liberálisnak titulált gazdaságpolitikai törekvéseket, ha másképp is, mint a Fidesz, nem etatista, hanem sokkal inkább egalitárius alapon. A rendszerváltáskor elkövetett hibák közé sorolják, hogy annak idején a magyar kormány nem a szociális piacgazdaságot választotta, hanem az égbekiáltó jövedelmi különbségeket okozó vadkapitalizmust. A 2009-es drámai visszaesést követő tömeges elszegényedés láttán teljességgel érthető, hogy a civilek erős vonzalmat mutatnak a minden egyes polgárnak alanyi jogon járó alapjövedelem vagy éppen a szociális minimum iránt. Más kurrens harmadikutas nézetek is hódítanak, akár importból is, csakúgy, mint az 1988-tól 1990-ig terjedő időszakban; mostanság éppen a görög Sziriza párt kelt illúziókat.
A huszonöt évvel ezelőtti krízis is kitermelte a maga álmodozóit. A kor legizgalmasabb alakja kétségkívül Liska Tibor volt, aki az állami és a magántulajdont meghaladva a személyes társadalmi tulajdon elméletével bűvölte el hallgatóságát, aminek az volt a lényege, hogy az működtesse a vagyont, aki a leghatékonyabban teszi. Ez a szocializmusban vonzó alternatíva volt, de a közelgő kapitalizmusban már vesztett az erejéből, és a közgazdák többsége a Liska által szintén elutált „részvénykapitalizmusban” látott több reményt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a társadalmiörökség-tőkéről vallott nézetei a feltétel nélkül járó alapjövedelemben megint visszaköszönnek. Csak Liska ebben a tekintetben is bonyolultabb volt: szerinte az egy főre jutó nemzeti vagyont minden újszülöttnek meg kellene kapnia. Sajátos fordulat az elmélettörténeti pályán, hogy Liska főbb tételeire a Tony Blair-féle babakötvényben is rá lehet ismerni: ennek lényege, hogy minden újszülött tőkéhez jut, amely a nagykorúságáig gyarapodik. Ennek a változata Magyarországon is működik, Gyurcsány Ferenc honosította meg, Orbán Viktor kormánya pedig államosította, vagyis a rendszer működtetését az Államkincstár gondjaira bízta, és vonzó hozamú megtakarítási módszerré formálta.
A vagyonhoz juttatást, gyors gyarapodást ígérő receptek közül a legvonzóbbnak az állami tulajdon ingyenes szétosztása bizonyult. Ez az ifjú titán Bokros Lajost már a tervgazdaság végnapjaiban megkísértette, csakhogy akkor még össznépi részvényszocializmus elméletén ügyködött. A szamizdatokban Rikardó Dávid néven publikáló Bokros később a tőzsde létesítésének egyik élharcosa lett, majd 1990-ben az MSZP színeiben rövid ideig országgyűlési képviselő, majd a Horn-kormány pénzügyminisztere volt. A vagyonjegyes privatizációnak a Fideszben is volt híve: a fiatalon elhunyt Diczházi Bertalan, aki Antall József kabinetjének főtanácsadója volt, de elképzeléseit nem tudta megvalósítani. Az utolsó kísérletet az ingyenes vagyonjuttatásra a szabaddemokrata közgazdász Tardos Márton tette, aki országgyűlési képviselőként azzal állt elő, hogy minden magyar állampolgár kapjon húszezer forintos utalványt, hogy azzal részesedést vásároljon privatizált állami vállalatokban, ám ötletét a kormánytöbbség elutasította. Pedig a kuponos privatizációval több országban kísérleteztek, az akkori Csehszlovákiával az élen. Az elgondolás lényege az állami tulajdon minél gyorsabb lebontása és a polgárok vagyonhoz juttatása. Megvalósítása legalábbis ellentmondásosnak bizonyult: végeredményben nagy vagyonok jutottak kevesek kezébe.
Világszerte készültek receptek az elkerülhetetlen pénzügyi stabilizációra is. A harvardi professzor Jeffrey Sachs a sokkterápiás nézetrendszerrel haknizott a rendszerváltó országokban s azok kormányai körül, mély nyomot hagyva a szakmai köztudatban. Ennek lényege az árak és a bérek fájdalmakkal járó felszabadítása, hogy azok beálljanak az egyensúlyi szintre, mindeközben az államháztartást is kontrollálni kell. Bár az Antall-kormány ennél óvatosabb politikát folytatott, az 1991-gyel kezdődött összeomlást – amelyet a szakirodalom eufemisztikusan transzformációs válságnak titulál – sokan máig sokkterápiának tekintik, pedig annak fő oka a KGST és a Szovjetunió összeomlása volt. A pénzügyi stabilizációra 1995-ig várni kellett.
A magyar rendszerváltók a könnyű sikerrel kecsegtető recepteket elvetették, ellenálltak a kísértésnek, hogy megtagadják a „kommunista” időkben felhalmozott államadósság törlesztését – amivel hosszú évekre kiírták volna az országot a nemzetközi pénzügyi körökből –, a jogilag zűrös reprivatizálás helyett beérték a kárpótlással, a privatizációs bevételekből csökkentették az örökölt államadósságot, és egyáltalán: a fokozatosságra voksoltak. Ez múlhatatlan érdemük, mert a gradualizmus – ahogy évekkel később visszatekintve a Harvard-professzor Kornai János megállapította, aki a tucatnál több nyelvre lefordított könyvével, az Indulatos röpirattal vett részt 1989-ben a vitában – sikeresebb útnak bizonyult, mint az, amelyen különféle kalandozásokba bocsátkozó riválisaik jártak. Súlyos hibájuk viszont, hogy a rendszerváltás után bekövetkezett visszaesésnek, a versenyképtelen ipar összeomlásának a lehetőségére, a vele járó munkanélküliségre és szociális katasztrófára nem készültek fel eléggé. Halogatták a stabilizációt is, amelyre végül Horn Gyula kormánya szánta rá magát. Ezzel együtt a magyar gazdaság a rendszerváltók élvonalába tartozott, az 1995-ös stabilizációt követő tizenegy évben a hazai össztermék csaknem ötven százalékkal bővült, a háztartások fogyasztása pedig a harmadával nőtt. Ebből hat éven át két kormány is többé-kevésbé tankönyvi jellegű, a nemzetközi fő áramlatba illő gazdaságpolitikát folytatott. A visszacsúszás akkor kezdődött el, amikor letért róla.
FARKAS ZOLTÁN
