Eminensből feminista - Emma Watson portré
Tízévesen lett világhírű, tinédzserként divatikon, húszévesen újra kellett definiálnia magát színésznőként. Ma már elismeri, hogy hosszú évekig csak a megfelelés vágya hajtotta, és a feminizmus segített neki összhangba kerülni önmagával. Az ENSZ jószolgálati nagyköveteként az a küldetése, hogy a nők visszaszerezzék az önbecsülésüket, és hogy a férfiak is megértsék: jól járnának a nemek egyenlőségével.
Láttunk már gyereksztárt boldogtalan emberré válni (Macaulay Culkin, Lindsay Lohan), sikeres előadóművésszé érni (Justin Timberlake, Natalie Portman), a szakmában megtapadva új, felnőttstátusért és elismerésért küzdeni (Britney Spears, Kristen Stewart, Dakota Fanning). Messziről is láttuk, hogy korán a világhírbe csöppenni legalább akkora átok, mint amekkora áldás, és ezt azoknak a szülőknek is mérlegelniük kellett, akik a példátlan sikerű Harry Potter-könyvek filmadaptációjának válogatására küldték (vagy engedték el) a gyereküket. Ugyanígy voltak ezzel Emma Watson szülei is, akik, bár már rég nem éltek együtt, de abban egyetértettek, hogy ha már a lányuk – aki kiskora óta színésznőnek készült és színjátszó körbe járt – túljutott nyolc fordulón, és a világhírű könyv szerzője és a film producerei is őt választották több ezer jelentkező közül Hermione Granger szerepére, ezt az esélyt meg kell neki adni. Nem tudhatták, mi mindennel jár ez együtt: milyen lesz, amikor több millió rajongó sóvár tekintete követi majd, milyen a nyilvánosság terheivel megbirkózni: állandó megfigyelés alatt, örök kritika és megítélés kereszttüzében élni, a legkényesebb kamaszévekben is fegyelmezettnek maradni, és hatalmas vagyont keresni. Ma persze már könnyen beszélünk, tudva, hogy Emma Watsonnak sikerült az, ami keveseknek. Ha voltak is közben krízisei, ha követett is el kisebb hibákat, mára olyan felnőtt nő lett, aki azzal foglalkozik, amiben hisz, és olyan szerepeket játszik, amelyekkel értéket közvetít – végre nem is rosszul.
26 évesen az ENSZ jószolgálati nagykövete, aki épp egyéves szabadságot vett ki a filmezésből, hogy a feminizmusnak szentelje magát. A világ legkülönbözőbb országaiban tájékozódik a nők helyzetéről, és segít felhívni a figyelmet az elnyomásukra. Nagy emberekkel (mint Malála Juszafzai vagy Gloria Steinem) készít interjút, és előadásokat tart, miközben három olyan filmje készült el, amelyekre újra büszke lehet, és amelyek bemutatóján már környezettudatos ruhákban pózolhat. „Életemben először érzem magam komfortosan a saját bőrömben. Ma már azt csinálom, amit akarok, és az a fő célom, hogy hűséges maradjak ahhoz, aki valójában vagyok” – mondta pár hónappal ezelőtt a Porter magazinnak. Persze nem volt ez mindig így: „Ha ma megnézek egy interjút, amit 10-11 évesen, az első Harry Potter-filmek idején adtam, amikor még bőven nem volt valódi identitásom, csupán próbáltam kitalálni, ki vagyok, hát... muszáj nevetnem – mesélte az ismert feministának, Bell Hooksnak a Paper Magazine-ban. – Olyan elveszett voltam! Azt próbáltam kitalálni, hogy vajon miről beszélgetnek általában a lányok, ezért olyanokat nyilatkoztam, hogy »Szeretek vásárolni, és odavagyok Brad Pittért!«. Pedig fogalmam sem volt, kicsoda Brad Pitt, egyetlen filmjét sem láttam! Egyszerűen azt hittem, ezt kell mondanom, mert valami ilyesmit várnak tőlem. Nagyon elszomorít, ha arra gondolok, milyen erősen próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Pedig akkoriban egyszerűen csak szerettem suliba járni.” Persze nehéz lehetett tízévesen olyan szuperprodukcióba csöppenni, mint a Harry Potter-széria, amely rögtön az első részével a 2001-es év legnagyobb bevételét produkálta. Az egész világ a főszereplőket akarta, és legszívesebben mindent kisajtoltak volna belőlük. Watson ma így emlékszik azokra az időkre: „Az újságírók elképesztő mennyiségű kérdéssel bombáztak, pedig olyan fiatal voltam még… Mit gondolsz erről? Mit gondolsz arról? Ki vagy te valójában, kicsoda, micsoda? Fogalmam sem volt, mit mondjak, nem voltak még válaszaim. Volt néhány barátom, akik már akkor is tisztában voltak önmagukkal. Tudták, mit szeretnek, például a fű illatát, vagy meg tudták nevezni a kedvenc színüket, de én csak irigyeltem őket, mert velük ellentétben én nagyon bizonytalan voltam magamban. Mindent megkérdőjeleztem. És mivel megrémített az érdeklődés, ami felém áradt, azt találtam ki, hogy unalmasnak tettetem magam, csak hagyjanak békén, hadd gondolkodhassak egyedül. Teljesen lebénulva, zsibbadtan csináltam végig például a vörös szőnyeges vonulásokat is, és csak arra koncentráltam, hogy túl legyek rajta.”
Mindeközben Emma Watson egyre inkább idollá vált a világ szemében. Egyre többet fotózták, egyre többször szerepelt újságok címlapjain vagy divat- és társasági oldalain, ő lett a Teen Vogue legfiatalabb címlapsztárja, de hamarosan a felnőtt Vogue címlapján is megjelent, számtalan „fiatal felfedezettnek” járó díjat vett át, és hamarosan divatikonként tartották számon. Amikor 2010-ben – az utolsó Harry Potter-rész forgatása után – rövidre vágatta a haját, egy egész világ kapott a szívéhez, majd a nagy divatoldalak némi töprengés után kimondták a verdiktet: jól áll neki. Pedig számára ez valószínűleg inkább olyasmit jelentett, mint amikor a lányok szakítás után változtatnak frizurát – egy korszak végét jelölte meg. Akkoriban még hagyta, hogy elsősorban a divatvilág szippantsa magába. Beiratkozott ugyan a patinás Brown Egyetemre, hogy angol irodalmat tanuljon, de nem érezte magát igazán jól. Forgatott pár filmet, ám azokban messze nem sikerült olyan emlékezetes alakítást nyújtania, mint Hermioneként. Sőt az Egy hét Marilynnel, a Lopom a sztárom vagy a Noé inkább megszeppent, halovány színésznőcskeként mutatta, aki nagy rendezők irányítása alatt sem meri komolyan átadni magát a szerepnek. Még az Egy különc srác feljegyzéseiben volt a legkarakteresebb – vadóc amerikai egyetemistát játszott benne –, amit kifejezetten élvezett Hermione eminens alakja után. Ám úgy tűnt, szakmailag még bőven van mit bizonyítania ahhoz, hogy elfogadják felnőtt színésznőként is. A divatcégek azonban azonnal keblükre ölelték. Ott ült a nagy divatbemutatók első soraiban, szerződést kötött vele a Burberry és a Lancôme, és életében először a divattervezésbe is belekóstolt: egy kollekció erejéig együttműködött a People Tree nevű etikus divatcéggel, amely a fair trade szabályai szerint készíti termékeit organikus anyagokból. Ez az együttműködés hozta közelebb ahhoz a munkához is, amit ma végez. „Az egyik előzménye annak, hogy az ENSZ jószolgálati nagykövete lettem, az volt, hogy elkezdtem érdeklődni a méltányos divat iránt. Rengeteg nő tervezi és állítja elő a ruhákat, amelyeket viselünk, engem elsősorban az gondolkodtatott el, milyen körülmények között dolgoznak ezek a nők. Mi, nyugati nők döntünk az ő sorsukról, amikor vásárolunk – ilyen értelemben a divat igenis feminista kérdés.”
Hogy aztán az ENSZ-szel kötött együttműködését ki kezdeményezte, nem lehet tudni, de hatalmasat robbant, amikor 2014. szeptember 20-án személyes hangvételű beszéddel nyitotta meg a világszervezet HeForShe kampányát, amelynek azóta is arca. „Nyolcévesen merült fel bennem először, hogy a nemek között vane egyenlőség, amikor »főnökösködőnek« mondtak a társaim, mert én akartam megrendezni a szüleinknek tartott előadást, amit a fiúk nem vállaltak” – mesélte magáról. Watson beszédének talán legfontosabb üzenete az volt, hogy a feminizmust nem a férfiak ellenében, hanem velük együttműködve képzeli el, mert őket legalább annyira sújtja a nemek közti hagyományos szereposztás, mint a nőket. „Voltak, akik arra bátorítottak, hogy ne használjam a feminizmus kifejezést, mert az emberek idegenkednek tőle, és csak növelni fogom a két nem közti szakadékot, miközben a beszéd célja épp az lenne, hogy ezeket az ellentéteket feloldja – mesélte később a Porter magazinnak. – Hosszan gondolkoztam ezen, végül arra jutottam, hogy mégiscsak az a helyes, ha kimondom. Ha már a nők is félnek nevén nevezni a mozgalmat, akkor hogyan vehetnék rá a férfiakat, hogy álljanak mögé?” A HeForShe kampány 2016-ban olyan intenzív tempóra kapcsolt, hogy másra nem is jut ideje. Legfeljebb arra, hogy továbbképezze magát fenimista irodalomból, és hogy a 32 millió követőt számláló Facebook-oldalán olvasmányélményeit megossza a rajongóival. Valamint hogy a korábban forgatott filmek bemutatóin megjelenjen. Ezek most épp kivétel nélkül sötét hangulatú, komoly darabok, olyan témákról, amelyeknek valós társadalmi vonatkozásaik vannak. A Regression című filmben olyan lányt játszik, akit az édesapja rendszeresen szexuálisan zaklat, míg ő fel nem jelenti; a Coloniában pedig egy chilei forradalmár barátnőjét, aki a Pinochet rendőrei által elhurcolt szerelme után ered. A szerepek nagysága és összetettsége, de a partnerek renoméja is jelzi, hogy ezek a filmek már komolyan veendő munkák: az előbbiben Ethan Hawke-kal, utóbbiban két európai nagyágyúval, Daniel Brühllel és Michael Nyqvisttel játszik, és azóta forgatott egy hollywoodi thrillert is Tom Hanksszel. Azért persze egykori rajongóihoz, a fiatal lányokhoz sem marad hűtlen: évek óta elkötelezte magát egy meseadaptáció, a Szépség és a szörnyeteg mellett – igaz, akkor még úgy volt, hogy a sötét fantáziájú Guillermo del Toro rendezi, akiért Watson régóta rajongott. A mexikói rendező kénytelen volt azonban kiszállni a produkcióból, így Watson mással forgatta le, és várhatóan jövőre ünnepelheti a premierjét. Addig is bőven ad neki munkát az ENSZ, a feminizmus pedig olyan értékeket, amik alapvető hatással vannak az életére. „Olyan nekem ez az egész, mint egy belső utazás. Ha idővel változik is majd bennem, mostanáig két fontos dolgot köszönhetek a feminizmusnak: felszabadított és erőt adott. Mindenekelőtt az önostorozástól szabadított meg, amire annyi időt és energiát pazaroltam a húszas éveimben.
Hosszú utat tettem meg idáig – mesélte 25 évesen a Paper magazinnak. – Az, hogy elkötelezett feminista lettem, azt is jelentette, hogy a saját magammal kapcsolatos negatív gondolatokat, kritikákat már el tudom zárni egy buborékba a fejemben, és nagyon racionálisan és gyorsan el tudom őket rendezni magamban. Ha csak ennyit át tudok adni a nőknek, már megérte. Rengeteg nőt látok, aki elégedetlen önmagával, és nincs egészséges önbizalma. Mindenhonnan azt hallják és olvassák, hogy mennyire fontos lenne szeretni önmagukat, de ezt megvalósítani valójában nagyon kemény munka.” Ha neki sikerült, végre valódi példaképpé válhat.
Gyárfás Dorka cikke a HVG Extra A nő 2016/1-es számában jelent meg.
Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
