A felmérések és a kutatások különösebb elemzése nélkül is feltűnhet, hogy a klasszikus előítéletek mellett Magyarországon is egyre inkább terjed az ageism, vagyis az életkor miatti hátrányos megkülönböztetés. Ennek elszenvedői elsősorban azok a nők, akik már betöltötték a negyvenet. Az ageism akkor válik igazán fájdalmassá, amikor szexizmussal keveredik. Ezen belül is különösen a klimax és annak tünetei válnak gyakran maró gúny és nevetség tárgyává: a „banyalázként” emlegetett hőhullámoktól kezdve meglehetősen széles a paletta az általános „elsárkányosodásig”. Ám nem minden negyvenes-ötvenes nő gondolja úgy, hogy kötelező jelleggel szégyenkeznie kell pusztán azért, mert az idő, mint mindenki máson, rajta is elvégzi a maga munkáját.
Úgy tűnik, nálunk is egyre népesebb az a tábor, akik egymást támogatva, erősítve azt hirdetik: nem kötelező bedőlni a sztereotípiáknak és azok mentén az önsajnálatnak. Igenis van minőségi élet, jövő, fizikai és lelki egészség, sőt új szerelem negyvenöt-ötven felett is.
45 felett egy nő már öreg, így hát már semmi sem vár rá, csupán a jóságos nagymama szerep?
Na, még mit nem?! Először is: aki a termékeny életszakasz elmúltával belép a változókorba, egy tökéletesen természetes biológiai folyamatot él át, mely változatos testi és lelki tünetekkel jár. De miért is beszélünk tünetekről? Bár a klimax nem betegség, hanem egy nehézségekkel járó átmeneti állapot, a hátterében zajló hormonális változások mégis különböző tünetekkel jelzik, hogy a női test már másként működik, mint ezelőtt. A legfontosabb, hogy a változókorral járó kellemetlenségek miatt ne alakuljon ki betegségtudat, ugyanakkor azt fontos rögzíteni, hogy a legtöbb nőnél a válság felismerésének pillanata okozza a pánikot.
Természetesen az öregedés elfogadáshoz nem kevés bátorságra van szükség. Aki ezt nem képes megtenni, előbb-utóbb nevetségessé válhat a fiatalság látszatának megőrzéséért folytatott ádáz küzdelme miatt. Azért, hogy ezt elkerüljük, nem árt, ha feltesszük magunknak a kérdést: kik is vagyunk valójában, mit értünk el eddig, és mit tartunk igazán fontosnak az életben. Hiszen a mai ötvenes nők előtt még ott áll 2-3 aktív évtized lehetősége, melynek során saját magukat helyezhetik a középpontba. Azt tehetik szívből, amit eddig nem mertek, vagy nem tudtak, mert mindig másokról kellett gondoskodniuk, mindig mások igényeit, vágyait kellett beteljesíteniük.
A változókor után egy nő már ne mutogassa magát? 45 felett a test szükségszerű hanyatlásra van ítélve?
Talán a leggyakoribb üzenet a változókorral kapcsolatban, hogy 45 felett lelassul az anyagcsere, ami nem jelent mást, mint a megállíthatatlan és reménytelen elhízást. Kétségtelen, hogy a jelenségnek megvan a maga biológiai háttere, a test hanyatlására vonatkozó mantrákat mégsem szabad túlságosan komolyan venni, és megállás nélkül hangoztatni, mert könnyen önbeteljesítő jóslat válhat belőlük. Arról nem is beszélve, hogy bár a rendszeres edzés és a kiegyensúlyozott étrend kiemelten fontos 45 felett, nem szabad, hogy a testünkre mostantól börtönként és egyben ellenségként tekintsünk.
Nagyon fontos, hogy ne vágjunk ész nélkül a sportolásba, és eleinte mérjük fel, a testünk mit bír el. A hangsúly nem a nehézségi szinten van, hanem a rendszerességen, hiszen a rendszeres fizikai aktivitás javítja a vérkeringést, és karban tartja a szívet, továbbá megelőzheti a vázrendszer, a csontok, a gerinc torzulásait. Arról nem is beszélve, hogy a testsúly csökkenésétől nő az önbizalom, javul a koncentráció, a szellemi teljesítőképesség, és csökken a szorongás, a feszültség mértéke. A hetente legalább háromszor, de leginkább naponta gyakorolt testedzés élménnyé teszi a szabadidőt, rendszert visz a hétköznapokba, növeli a biztonságérzetet, és nagyban hozzátesz a határozott fellépéshez.
45 felett egy nő már nem kell senkinek?
Nincs mese: egy nő 45 felett már a legnagyobb igyekezete ellenére sem néz ki úgy, mint hamvas húszéves korában, persze az életkorral járó testi változások a férfiakat sem kerülik el. Egy változókorban lévő nő viszont már nagy eséllyel megfelelő önismerettel rendelkezik és tudatában van a saját lehetőségeinek és határainak egyaránt. Ezért meg sem kell hallania a huhogók, az érzéketlen gúnyolódók idétlen megjegyzéseit. Nincs már szüksége arra, hogy mindenkinek megfeleljen, hogy mindenki szeresse. Elég, ha olyan emberekkel veszi körül magát, akik a számára igazán fontosak, akik ismerik és elismerik az értékeit. A legfontosabb pedig, hogy – ha eddig nem tette – életkorával, annak minden apró ráncával, esetleg plusz kilójával együtt fogadja el és szeresse önmagát, becsülje meg mindazt, amit eddig elért. Az elégedett – nem önelégült! – énkép, a pozitív szemlélet a hasonló gondolkodású embereket vonzza, azokat, akik valódi tartalmat, nem csupán kellemes látványt keresnek a másikban.